Szünet :(

Nagyon sajnáljuk, de pillanatnyilag egyikünknek sincs nagyon ideje ezt a blogot szerkeszteni, szóval pillanatnyilag szünetet kell beiktatnunk. Szeretnénk majd befejezni ezt a történetet, de reméljük megértitek, hogy valamiről azért le kellett mondanunk egy kis időre.

5. fejezet - Gabe emlékei

Csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott.

(Gabriel)

1945 kora tavasza a náci Németország fiataljainak nem úgy telt, ahogy egy normális helyen kellett volna.  Nem volt választásunk, ha akartak, ha nem, be kellett szállniuk a reménytelen harcokba. Az idősebbek többsége vagy meghalt már, vagy belerokkant a csatába, de senki nem volt már épp közülük.

Szeretett szülővárosomat, Kiel-t ostromolták azon a végzetesnek tűnő napon, mikor találkoztam a halállal. Sajnos akkoriban nem volt választása egy tizenévesnek, mindenféleképp mennie kellett védenie a „hazáját”. Ugyanakkor mindenki pontosan tisztában volt vele, nincs többé olyan, hogy haza, mert számunkra itt a vég. Az emberek végre elgondolkodtak, miért engedtek hatalomra jutni egy ilyen borzalmas diktátort, mint őt, de már nem volt visszaút. Akkor gyűlöltem meg végérvényesen és visszavonhatatlanul, mikor az orrom előtt vitték el a legjobb barátomat a származása miatt a haláltáborba.

- Félek! – mondta a mellettem álló, alig tizenöt éves fiú. Összeszorult a szívem, arra gondolva, hogy ő még nálam is kevesebbet élt, és soha nem tapasztalhatja meg a világ szép dolgait. Nekem legalább kijutott belőle néhány, ha nem is minden lényeges.

- Ne félj! Menj bátran a halál elé, és az elkerül majd! – Apám mindig ezt mondogatta, mikor féltem valamitől, ami veszélyesnek bizonyult.

A következő pillanat eseményei olyan gyorsan történtek, hogy szinte fel sem fogtuk. Valami becsapódott a térre, olyan erővel, hogy nekivágott az egyik falnak. Elég erősen bevertem a fejem, nem éreztem a lábaimat, és éreztem, hogy egyre inkább távozik belőlem az élet. De még mindig jobban jártam, mint az a fiú, aki azt mondta, fél. Mikor egy kicsit oldalra fordítottam a fejemet láttam, hogy ott fekszik élettelenül a földön, akár egy rongybaba. Lám félt, és a halál hamar rátalált.

- Én nem félek a haláltól! – nevettem fel keserédesen.  – Ha most van itt az ideje, akkor meghalok. De nem érdekel már semmi.

- Nagyon helyes, hogy nem félsz! Nem szabad félni – hajolt fölém egy idegen. Mintha aranyszínű fény vonta volna körül az egész testét, amiből sugárzott a jóindulat, a tisztaság, a segítőkészség. Ráhelyezte a kezét a mellkasomra, aminek hatására furcsa melegség áradt szét a testemben, majd elhomályosult előttem a világ, végül minden elsötétült.

Mikor felébredtem, egyszerre több dolog is feltűnt nekem: Először is, már nem vagyok a köztéren, sőt, valószínűleg kilométerekre vagyok az otthonomtól. Másodszor, már egyáltalán nem éreztem azt a fájdalmat, ami a robbanás után tört rám. Mintha kicseréltek volna. A férfi, aki megmentett, a sarokban ült, és várt, mikor kezdek kérdezősködni. Rajtam ne múljék.

- Ki maga, és hogyan kerültem ide? – kérdeztem.

- Emmerich Myracle vagyok – mutatkozott be nekem. – Te pedig Gabriel Schiller vagy, tizenhét éves fiú, akinek nem volt választása abban, hogy elmenjen-e a háborúba, vagy sem. Úgy kerültél ide, hogy megmentettelek a haláltól. Bátor fiú vagy, hogy nem félsz tőle, és az apádnak is igaza volt, mikor azt mondta, hogy ha bátran szembemész a halállal, az elkerül majd.

- Honnan tudja maga mindezt rólam?

- Ismerem az egész múltadat, Gabe. Tudom, mennyi mindent el kellett tűrnöd, milyen szörnyű volt megtudnod, hogy az apád meghalt, vagy a barátod elhurcolása a haláltáborba. Mindent tudok rólad. Most pedig azért vagy itt, mert nem törtél meg ezektől a megpróbáltatásoktól, és ugyanolyan tiszta szívű vagy, mint voltál. Ezért is választottalak téged erre a feladatra.

- Milyen feladatra?

- Védelmező lettél. Mostantól az a feladatod, hogy másokat megvédj a gonosz erőktől, te magad pedig soha nem halsz meg. De vannak feltételek: Nem szerethetsz bele a védelmezettedbe, mert akkor már nem fogod tudni úgy védelmezni, ahogy korábban.

Több mint hatvan év távlatából visszatekintve erre a beszélgetésre, azt hittem, hogy velem ez sosem fog előfordulni. Lézengtem a világban, védtem a gyengéket, közben kitanultam mindent, amit kellett, de egyik védelmezettemet sem lettem volna képes megszeretni. Az évek múltak, én pedig egyre magányosabb voltam. Tizenhét éves voltam, mikor megmenekültem a halál karjaiból, ez a kor pedig pont ott volt, amikor az emberek megtapasztalták a legelső szerelem varázsát. Soha nem sértettem meg segítőmet mindezzel, de egy idő után ő maga is rájött, és próbált bemutatni másik velem egykorú védelmező lányoknak, hátha segítenek nekem. Próbálkoztam, senki nem mondhatja azt, hogy nem akartam megszeretni őket, mert igenis próbáltam! De ami nem megy, azt nem kell erőltetni elven a kapcsolatunk hamar ért csúfos véget.

Egyik este a bácsikám (mivel olyan sok mindent köszönhetek neki, a családja tagjává avatott) azzal állított be, hogy új feladatot kaptam, amiért Londonba kell utaznunk. A lány nagyanyja nagyhatalmú boszorkány volt, és már csak idő kérdésén múlott, hogy belőle mikor fog előtörni a mágia. Ezért is kell védelmezni, hogy mikor felgyűlik benne ez az energia, akkor legyen mellette valaki, aki elég jó. A boszorkányok ugyanis kétféle utat választhatnak: Vagy a gonosz erőket segítik, vagy a jók csapatát erősítik. Nyilvánvaló volt a lány származásából ítélve, hogy sok mindenre viszi majd, ha végre utat enged a hatalmának. De ha egy ilyen nagy energia rossz kezekbe kerül, abból rengeteg baj adódhat.

Mikor azonban először megláttam őt, azt hittem, megfordult velem a világ. Nem egy volt azok közül, akiket segítenem kellett, mert ő maga volt a tökély apróbb szépséghibákkal.  Megértettem a bizalmatlanságát másokkal szemben, de nem tudtam elfogadni, azt akartam, hogy megnyíljon nekem, pedig tisztában voltam az élete minden egyes mozzanatával, és a jövőjével is. Nem tudtam ugyan, mikor fog nála eltörni az a bizonyos mécses, de azt igen, mikor fog baj történni vele, és ott voltam, hogy elvégezzem a kötelességemet. Pokolian nehéz volt elviselni a közelségét anélkül, hogy ne tettem volna meg a lépést, mégis napról napra erősebbnek hittem magamat. A legutóbb azonban túlontúl gyenge voltam, mikor beavatott engem a gondolataiba, és nem tudtam uralkodni magamon. Megcsókoltam, pedig a törvények rám is ugyanúgy vonatkoznak, és ezzel felrúgtam mindent, amit eddig felépítettem magam körül. Mégsem bántam meg a tetteimet, mert boldoggá tett azzal, hogy viszonozta. Belevittem az én bűnös játékomba, és már nincs visszaút.

Szegény lány, mindig történik vele valami. Legutóbb egy korábban leforgatott klip miatt került bajba, amit tegnap adtak le. Mindenki erről beszélt az iskolában, a többség igaz, hogy elismerően, de páran inkább undorodva.

- Nem csodálom, hogy olyan szótlan ez a Serenity! Mi biztos nem vagyunk elég jók neki, hogy szóba álljon velünk. Persze, egy tévésztár miért is alacsonyodna le a mi szintünkre? – mondta legrosszmájúbb lány.

- Szerintem inkább csak zárkózott, velem például teljesen normális volt. Nem olyan, mint egy magától elszállt filmsztár – védte meg őt a cserfes lány, akivel a múltkor beszélgetett.

- Na persze. El is várjuk ezt tőle, vagy csak állítjuk? A szülei dúskálnak a pénzben, ő pedig mindent megkap, amit csak kér anyucitól meg apucitól. Mit gondolsz, mekkora az esélye annak, hogy ő nem ilyen?

Tovább nem figyeltem rájuk, mert végre megérkezett, szemmel láthatóan zavarban a közelségemtől. Önelégült mosoly terült szét az arcomon, amiért ilyen aranyosan viselkedett.

- Szia! – köszönt, amit viszonoztam, majd adtam egy puszit a szájára. Hallva azonban, hogy mit reagálnak a többiek minderre, úgy döntöttem, jobb nem feszegetni tovább a húrt, és okot adni nekik a pletykálódásra.

- Hogy telt a napod? – érdeklődtem, holott sejtettem, milyen borzalmas volt.

- Borzalmasan. Mikor megláttam magamat abban a klipben. Az volt az utolsó, amire a szüleim rá tudtak venni. Soha többet, semmi ilyesmit. – A lány, aki kifejtette a véleményét arról, mennyire fölényesen viselkedik szerinte Ser, elindult felénk, tekintete és aurája nem sugallt semmi jót.

- Szóval, te azt hiszed, hogy idejössz, mint a híres sztárcsemete, és átveszed az irányítást az iskolában? Miért nem maradtál a gazdag kölykök sulijában, miért jöttél ide a világ végére, mikor a szüleid mindent megadnak neked?

- Naná, mindent megadnak – keserűen felnevetett. – Vannak dolgok, amiket nem pénzen lehet megvenni, de mégis fontosak az ember életében. De ezt nem adták meg nekem, azért költöztem el tőlük.

- Persze ezt higgyem is el, ugye? – sütött a lányból a sárga irigység, amiért nem ő kapta meg a fényűző életet. De ha egy kicsit is belegondolna a dolgokba, rájönne, hogy nem minden a luxus, ha nincs meg a szeretet.

4. fejezet

Íme, meg is hoztuk a legújab fejezetet, és reméljük, kapunk hozzá pár kritikát! :)

- Ez elég, bonyolult, és hosszú… Úgyhogy, ha mégse érsz rá… Én megértem!- kezdtem mégis visszakozni, hiába döntöttem el nem oly rég magamban, hogy most végre megszabadulok attól a hosszú évek óta cipelt tehertől, amit eddig senkinek se mertem elmondani.

- Serenity – nézett rám rosszallóan Gabe, mire csak vettem egy mély, egész tüdőt megtöltő levegőt, és reszelősen kifújtam. Olyan tettre készültem, amit soha eddig még csak álmaimban se gondoltam volna, hogy megteszem. Alapvetően zárkózott típus voltam mindig is, hiába éreztem rosszul magam, hiába volt bármi problémám, nekem magától adódó volt, hogy mindent magam oldok meg, hisz tudtam, hogy mind a szüleim, mind a körülöttem lévő emberek ezt várják el. Úgy éreztem, az egész jellememnek akarok hanyatt-homlok hátat fordítani ezzel a lépéssel, hogy talán elvesztek valamit magamból, ha elárulom azt a rengeteg mindent, amit eddig magamban rejtegettem.

- Mielőtt neki kezdek, tudnod kell, hogy ezeket még senki se hallotta az én számból, szóval meglehet, hogy hallottál már valamennyiről, csak épp nem az igazat – kezdtem neki nehezen, és hajamba túrtam. – Tehát… mint tudod, a szüleim Blaise és Valerie Williams, a világhírű színész pár. Ők sajnos koránt sem olyanok, mint a lapok, és a sajtó leírja őket. Az az igazság, hogy sokkal több időt töltöttem a személyzettel és a dadámmal, mint valaha velük… volt, hogy még csak a szülinapomra se jöttek haza – az emlékre keserű mosoly ült az arcomra, azonban, ahogy megláttam a Gabriel arcára kikúszó sajnálatot, felcsattantam. – Most nehogy elkezdj sajnálni! Nem tudok annál rosszabb dolgot elképzelni, mint, hogy sajnálnak, mit gondolsz miért tartogattam magamban, mindezt ennyi ideig?! – fakadtam ki, ám rögtön el is szégyelltem magam. – Bocsáss meg, én csak… ez felettébb nehéz nekem! – motyogtam, majd lesunytam a fejem, és a terítő mintázatát kezdtem vizslatni.

- Amíg várnak a pizzára, hozhatok esetleg valami üdítőt? – jött vissza a pincérnő, mire Gabe, nem kis meglepetésemre rendelt nekem egy baracklevet, ami történetesen a kedvencem, magának pedig egy Colát. Amint elment a pincérnő, ismét csend telepedett közénk, én számat harapdálva, még mindig makacson az asztallal szemeztem, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy puha tenyér fonja közre asztalon fekvő kezem, mire értetlenül kaptam fel tekintetem, mi rögtön találkozott is azzal a hihetetlenül fekete szempárral.

Hihetetlen, de már a tudat megnyugtatott, hogy neki kell elmondanom mindezt. Magam sem értettem magam, de úgy éreztem megbízhatok benne, vettem egy újabb nagy levegőt, majd mindent kitálaltam neki. Elmeséltem a gyerekkorom, hogy a szüleim folyton folyvást rám kényszerítették akaratukat, hogy mennyire kizsigerelt a modellszakma és hogy a hosszú évek alatt, csakis egy támaszom volt, akinek bármit elmondhattam, anélkül hogy a következményekkel törődnöm kellet volna, a nagyanyám.

Azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz, azonban, ahogy kinyitottam a szám, minden kis titkom a felszínre bukkant, és nem tudtam addig abbahagyni, amíg mindent el nem mondtam. Mikor elregéltem az egész életem, jöttek az aggályaim az új életemmel, a sulival, és azzal kapcsolatban, hogy sikerül e barátok szereznem végre.

Arról is beszámoltam neki, hogy ő milyen érzéseket váltott ki belőlem, hogy elsőre mennyire ellenszenvesnek találtam, hogy úgy éreztem szándékosan rám akaszkodik. Aztán persze megváltoztak iránta az érzéseim, hogy olyan őszinteséggel és éleslátással észrevette, hogy milyen vagyok. Még mindig döbbenettel töltött el, ha csak arra gondoltam, hogy már a második napon mennyire kiismert, hogy a nélkül alkotott rólam egy olyan véleményt, ami tökéletesen arra a burokba húzódó lányról szólt, aki igazából voltam, hogy még csak nem is ismert igazán.

Még soha senkivel nem találkoztam, akinek sikerült volna ennyire kiismerni. Teljességgel igaza volt abban, hogy szándékosan zárkózom el az emberek elől, de fogalmam sem volt, hogy mégis, hogyan bízhatnék bennük.

- Csak tudod az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan kéne ezen változtatnom, hogy hogyan érhetném el azt ismét, hogy bízzak az emberekben és ne higgyem azt mindenkiről, hogy csak ki akar használni! – mondtam, majd feldúltságomban számat kezdtem el rágcsálni.

- Tudod, nem csak olyan emberek léteznek, mint akiket eddig megismertél! Nem mindenki olyan öntelt és bunkó, mint azokban a körökben ahol eddig mozogtál – fejtette ki véleményét, mire csak szótlanul meredtem rá, hisz tudtam, hogy igaza van.

Tényleg mindig csak úgymond a felsőbb körökben mozogtam, így persze, hogy természetesnek vettem, hogy talán mindenki ilyen felszínes és magamutogató, holott ez koránt se biztos.

- Tudom, hogy igazad van! De, mivel eddig csak azt a világot ismertem, nincs viszonyítási alapom, nem tudom, hogy mégis mit kéne csinálnom! – vallottam be aggályaim belenézve szemeibe, melyek örvényként szippantották magukba barna íriszeim és egyszerűen képtelen voltam máshova nézni, azonban az igazat megvallva nem is akartam.

Szinte már akaratlanul kezdtem el közelebb húzódni hozzá és azon vettem észre magam, hogy ajkait bámulom, s szinte már küzdök ellene, nehogy megtegyem az elmémben levetített képeket, melyek szerint számat övére tapasztom, hogy végre érezzem mindennél jobban vágyott csókját.

Elgyengülésem a pincérnő mentette meg, aki épp akkor ért oda a két pizzával, így megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és húzódtam észrevétlenül távolabb tőle. Hiába vonzódtam hozzá, nem akartam ezt a kezdetleges barátságot esetlegesen tönkretenni egy ilyen lépéssel, ahhoz túlságosan is megbecsültem, hogy végre barátra találtam.

- Jó étvágyat! – szóltam halkan megelőzve beszédét, majd nyomban enni is kezdtem. Szótlanul fogyasztottuk el a kaját, aminek felettébb örültem, hisz jókedvem helyett inkább feszengtem saját érzéseim végett, és egyre inkább vártam, hogy az estének vége legyen.

- Nos, azt hiszem, ideje lenne indulnom! Elég fáradt vagyok – jegyeztem meg, miután befejeztük, mire csak beleegyezett, majd szedelődzködni is kezdtünk.

Hiába erősködtem, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, így hamarosan együtt róttuk a hó futta utakat, melyeket hiába takarítottak el, az egész nap kitartó havazás folyton és folyton elfedett.

Hiába öltöztem be melegen, akaratlanul is dideregni kezdtem, és egyre inkább vártam, hogy végre hazaérjek, majd egy gyors zuhany után az ágyba zuhanjak. Úgy döntöttem a leckével majd foglalkozom másnap reggel. Köszönhetően, hogy elég gyorsan meneteltünk, hamar odaértünk, majd csak tétován álltunk egymással szemben. Tudtam, hogy a mai délután akár is egy randinak is megfelelne, mégse lehettem biztos benne, hogy ő nem csak egy barátként gondol e rám.

- Köszönök mindent! Hogy végre saját magam adhattam, hogy elmondhattam valakinek, ami a szívem nyomja, hogy te meghallgattál és megértettél! És persze, hogy hazakísértél! – szóltam halkan, kissé zavartan ugyanis észrevettem, hogy amint megszólaltam, fekete szemei végig ajkaimra szegeződtek.

Benedvesítettem száraz ajkaim, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy hozzám érjen. Hihetetlenül lassan, és kínkeservesen közeledett, azonban ez csak még élvezetesebbé tette az egészet. Aztán ahogy elért, egyik kezét a derekamra csúsztatva húzott magához, így én átkaroltam vállait, másikkal pedig arcom fogta, majd mélyeket lélegezve csak fixírozott.

Végül egy végtelen hosszúnak tűnő perc után, szája végre enyémre tapadt. Ajkai úgy kóstolgattak, mint pillekönnyű lepkeszárnyak, mégis annyira elvette az eszem, már ezzel a puhatolózó, légies csókkal, hogy egy szenvedélyesebbnek már csak a gondolata is idegborzolóan hatott rám.

A fejem tetejétől a lábujjaimig beleborzongtam, s ahogy múlt az idő, csak egyre többet, és többet akartam belőle. Levegőért kapkodva váltunk szét, majd miután a csók lezárásaként egy puszit nyomott a számra, kinyitottam szemeim, hogy benne gyönyörködjek.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, így fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje állhatunk ott szótlanul, egymást ölelve a hóesésben, mikor erőt véve magamon engedtem el.

- Jó éjszakát! – köszöntem el, majd feltrappoltam a lépcsőn.

- Szép álmokat! – hallottam a hangját, mire megfordultam, s még épp láttam, amint egy ellenállhatatlan félmosollyal az arcán távozik.

Lesokkolódva ültem az ágyamban egy kupac takaró alatt, és már csak áldani tudtam magam, hogy még időben leraktam a polcra a bögre forró csokit, mielőtt még a látványtól, ami szemeim elé vetült, magamra öntöttem volna.

A képernyőn egy túlontúl is ismerős lány táncolt a holdfényben úszó tengerparton az ügyeletes szívtipróval, aki közben egy émelyítő szerelemes számot énekelt. Ledermedve néztem végig, ahogy a végén andalogva sétálnak, majd a homokba huppanva, átölelve egymást nézik a napfelkeltét, miközben édes csókot váltottak.

Hallottam, amint valaki kétségbeesett, szinte sírós hangon azt mantrázza: „Ez nem lehet! Hihetetlen, hogy ez történjen! Ez nem lehet!” Ez a valaki pedig én voltam. Ugyanis a klipben szereplő lány nem más volt, mint én. Még jóval azelőtt vállaltam el ezt a videót, hogy még búcsút intettem volna a nyilvános szerepléseknek, és mivel gyorsan letudtuk, összesen egy nap alatt, utána el is feledkeztem róla.

Most azonban kezdett egyre hatalmába keríteni a pánik, mert tisztában voltam vele, hogy holnapra már az iskola tetemes része látni fogja, s majd felismernek. Ezt akartam a legkevésbé, semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy megint reflektorfénybe kerüljek. Erősen elgondolkoztam rajta, hogy akár beteget is jelenthetnék, azonban ezt gyorsan el is vetettem, hisz két okom is volt a cáfolására. Az egyik az volt, hogy még alig pár napja jártam a suliba, és eszemben sem volt ilyen hamar hiányozni, a második pedig, nos… Gabriel volt. Még magamnak is abszurd volt bevallani, de vártam a vele való találkozást. Egyfajta furcsa izgatottság lett úrrá rajtam, mintha egy egész csapat kenguru ugrált volna össze-vissza a gyomromban, az arcom pedig pír futotta el. És ezt csakis azzal érte el, hogy rá gondoltam. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz, ha találkozunk. Féltem, hogy esetleg hülyét csinálok magamból lányos zavaromban.

Idegességemben nyomban kikapcsoltam a tévét, majd a fejemre húzva a takarót kucorodtam az ágy közepére, és próbáltam kitalálni valami megoldást. Ám hiába szajkóztam, mint egy imát, Micimackó híres „Gondolj! Gondolj! Gondolj!” szállóigéjét, mégse tudtam eldönteni, hogy mégis mit csináljak, így lassan álomba merültem.

A telefonom mindennél idegesítőbb csörömpölésére keltem, ami jelezte, hogy ideje felkeni, így nyűgösen dobtam le magamról az eddig kuckómként szolgáló takarókat. Sóhajtottam egyet, majd egy miután kinyújtózkodtam, felpattantam és ásítozva vonultam a konyhába. Miután betermeltem a napi szükséges koffein mennyiségem egészét, köszönhetően nyúzottságomnak, gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd, hogy sápadt arcomra kis színt vigyek, a szokásos sminkem kissé feldobva vérvörös rúzst kentem ajkaimra.

Felvettem egy egyszerű, fekete répafarmert, hozzá pedig mélykék húzott rövid ujjú felsőt, amit baloldalon ezüst szegecsek díszítettek. A hajam kivasaltam, majd mivel az órámra lesve láttam, hogy még bőven nem futottam ki az időből, leültem a konyhába, hogy végre megírjam a leckéim. Köszönhetően, hogy a suliban A és B hetes beosztások voltak, ezen a héten  pedig A hét révén a tánc és művészeti óráim voltak többségben, nem sok leckét kaptuk. Az egész héten, az egyetlen nap, amikor nem volt tánc, vagy erősítő órám, az a hétfő volt.

A mai napot pedig különösen vártam, hisz végre balett órám is volt, s köszönhetően, hogy pluszban felvettem a szabad mozgáskultúra tantárgyat, ami abból állt, hogy minden egyes héten a legújabbtól a legrégebbi táncstílusokból szemezgetünk, és azok alapjait próbáljuk elsajátítani, eléggé izgatott voltam.

Gyorsan bepakoltam a táskámba, majd miután felvettem a kabátom, csizmám, gyorsan útnak is indultam. Igaz, hogy a szokásosnál is korábban keltem, mégis kisebb késésben voltam, és csak remélni tudtam, hogy a fotósoknak még nem sikerült kideríteni lakhelyem hollétét. Kettesével szedve a lépcsőfokokat futottam le a negyedikről, majd nyomban ki is vetettem magam az utcára, s szapora léptekkel igyekeztem.

Igaz, hogy kifulladva, kissé ziláltan értem be a suliba, de legalább időben, így a futástól még mindig zakatoló szívvel kerestem fel szekrényem, hogy lerakjam tanszereim, majd csak a táncos cuccommal tovább is állhassak az öltözők felé.

Köszönhetően, hogy már csak pár perc volt hátra az órákig, már elég kevesen tartozódtak a folyosón, így kevesebb esélyem volt elütni valakit, így szerencsére sikeresen, épen megérkeztem az öltözőbe, ahol hiper-szuper sebességgel átvettem a fekete leggingsem, a hosszított, laza fehér fekete mintás pólómmal, s fekete nike tánccipőmmel. A hajam gyorsan lófarokba kötöttem, majd felkapva egy törcsit és az üveg vizem vágtattam a táncterembe.

Ott már javában folyt a társasági élet, mindenki teljes fokozaton pörgött, igyekeztem halkan besunnyogni, hogy még véletlenül se tűnjön fel jelenlétem. Arra azonban nem számítottam, hogy a nálam fiatalabb, cserfes lány, aki annyira magyarázott múltkor a barátnőinek, hogy nekem ütközött, most libbent be a nyomomban a terembe, majd ahogy meglátta, hogy én vagyok, izgatottság suhant az arcára, majd nyomban barátnőihez ment, így már lassan az egész terem rám emelte pillantását. Szemforgatva vágtam át rajtuk, mit sem törődve idegőrlő sugdolózásukkal, és mutogatásukkal irányomban.

Célirányosan Gabe felé tartottam, aki a szemközti falnál állt a hangcuccoknál. Széles mosollyal figyelt, amitől nekem is önkéntelenül mosoly kúszott az arcomra, a kenguruk helyett pedig úgy éreztem, mintha elefántok járnának tangót a gyomromban. Ráadásul önelégült képéből biztosra vehettem, hogy tisztában van vele, milyen hatást gyakorol rám.

- Szia! – köszöntem neki, és fogalmam sem volt mit kéne tennem, vagy, hogy hogyan kéne hozzáállnom ehhez az egészhez.

Azonban úgy tűnt, ő ezt eldönti helyettem, ugyanis miután viszonozta üdvözlésem, kaptam egy puszit a számra, és igaz, hogy ezt kissé kevésnek éreztem, nem akartam még több okot adni a pletykálódóknak.