Szünet :(

Nagyon sajnáljuk, de pillanatnyilag egyikünknek sincs nagyon ideje ezt a blogot szerkeszteni, szóval pillanatnyilag szünetet kell beiktatnunk. Szeretnénk majd befejezni ezt a történetet, de reméljük megértitek, hogy valamiről azért le kellett mondanunk egy kis időre.

5. fejezet - Gabe emlékei

Csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott.

(Gabriel)

1945 kora tavasza a náci Németország fiataljainak nem úgy telt, ahogy egy normális helyen kellett volna.  Nem volt választásunk, ha akartak, ha nem, be kellett szállniuk a reménytelen harcokba. Az idősebbek többsége vagy meghalt már, vagy belerokkant a csatába, de senki nem volt már épp közülük.

Szeretett szülővárosomat, Kiel-t ostromolták azon a végzetesnek tűnő napon, mikor találkoztam a halállal. Sajnos akkoriban nem volt választása egy tizenévesnek, mindenféleképp mennie kellett védenie a „hazáját”. Ugyanakkor mindenki pontosan tisztában volt vele, nincs többé olyan, hogy haza, mert számunkra itt a vég. Az emberek végre elgondolkodtak, miért engedtek hatalomra jutni egy ilyen borzalmas diktátort, mint őt, de már nem volt visszaút. Akkor gyűlöltem meg végérvényesen és visszavonhatatlanul, mikor az orrom előtt vitték el a legjobb barátomat a származása miatt a haláltáborba.

- Félek! – mondta a mellettem álló, alig tizenöt éves fiú. Összeszorult a szívem, arra gondolva, hogy ő még nálam is kevesebbet élt, és soha nem tapasztalhatja meg a világ szép dolgait. Nekem legalább kijutott belőle néhány, ha nem is minden lényeges.

- Ne félj! Menj bátran a halál elé, és az elkerül majd! – Apám mindig ezt mondogatta, mikor féltem valamitől, ami veszélyesnek bizonyult.

A következő pillanat eseményei olyan gyorsan történtek, hogy szinte fel sem fogtuk. Valami becsapódott a térre, olyan erővel, hogy nekivágott az egyik falnak. Elég erősen bevertem a fejem, nem éreztem a lábaimat, és éreztem, hogy egyre inkább távozik belőlem az élet. De még mindig jobban jártam, mint az a fiú, aki azt mondta, fél. Mikor egy kicsit oldalra fordítottam a fejemet láttam, hogy ott fekszik élettelenül a földön, akár egy rongybaba. Lám félt, és a halál hamar rátalált.

- Én nem félek a haláltól! – nevettem fel keserédesen.  – Ha most van itt az ideje, akkor meghalok. De nem érdekel már semmi.

- Nagyon helyes, hogy nem félsz! Nem szabad félni – hajolt fölém egy idegen. Mintha aranyszínű fény vonta volna körül az egész testét, amiből sugárzott a jóindulat, a tisztaság, a segítőkészség. Ráhelyezte a kezét a mellkasomra, aminek hatására furcsa melegség áradt szét a testemben, majd elhomályosult előttem a világ, végül minden elsötétült.

Mikor felébredtem, egyszerre több dolog is feltűnt nekem: Először is, már nem vagyok a köztéren, sőt, valószínűleg kilométerekre vagyok az otthonomtól. Másodszor, már egyáltalán nem éreztem azt a fájdalmat, ami a robbanás után tört rám. Mintha kicseréltek volna. A férfi, aki megmentett, a sarokban ült, és várt, mikor kezdek kérdezősködni. Rajtam ne múljék.

- Ki maga, és hogyan kerültem ide? – kérdeztem.

- Emmerich Myracle vagyok – mutatkozott be nekem. – Te pedig Gabriel Schiller vagy, tizenhét éves fiú, akinek nem volt választása abban, hogy elmenjen-e a háborúba, vagy sem. Úgy kerültél ide, hogy megmentettelek a haláltól. Bátor fiú vagy, hogy nem félsz tőle, és az apádnak is igaza volt, mikor azt mondta, hogy ha bátran szembemész a halállal, az elkerül majd.

- Honnan tudja maga mindezt rólam?

- Ismerem az egész múltadat, Gabe. Tudom, mennyi mindent el kellett tűrnöd, milyen szörnyű volt megtudnod, hogy az apád meghalt, vagy a barátod elhurcolása a haláltáborba. Mindent tudok rólad. Most pedig azért vagy itt, mert nem törtél meg ezektől a megpróbáltatásoktól, és ugyanolyan tiszta szívű vagy, mint voltál. Ezért is választottalak téged erre a feladatra.

- Milyen feladatra?

- Védelmező lettél. Mostantól az a feladatod, hogy másokat megvédj a gonosz erőktől, te magad pedig soha nem halsz meg. De vannak feltételek: Nem szerethetsz bele a védelmezettedbe, mert akkor már nem fogod tudni úgy védelmezni, ahogy korábban.

Több mint hatvan év távlatából visszatekintve erre a beszélgetésre, azt hittem, hogy velem ez sosem fog előfordulni. Lézengtem a világban, védtem a gyengéket, közben kitanultam mindent, amit kellett, de egyik védelmezettemet sem lettem volna képes megszeretni. Az évek múltak, én pedig egyre magányosabb voltam. Tizenhét éves voltam, mikor megmenekültem a halál karjaiból, ez a kor pedig pont ott volt, amikor az emberek megtapasztalták a legelső szerelem varázsát. Soha nem sértettem meg segítőmet mindezzel, de egy idő után ő maga is rájött, és próbált bemutatni másik velem egykorú védelmező lányoknak, hátha segítenek nekem. Próbálkoztam, senki nem mondhatja azt, hogy nem akartam megszeretni őket, mert igenis próbáltam! De ami nem megy, azt nem kell erőltetni elven a kapcsolatunk hamar ért csúfos véget.

Egyik este a bácsikám (mivel olyan sok mindent köszönhetek neki, a családja tagjává avatott) azzal állított be, hogy új feladatot kaptam, amiért Londonba kell utaznunk. A lány nagyanyja nagyhatalmú boszorkány volt, és már csak idő kérdésén múlott, hogy belőle mikor fog előtörni a mágia. Ezért is kell védelmezni, hogy mikor felgyűlik benne ez az energia, akkor legyen mellette valaki, aki elég jó. A boszorkányok ugyanis kétféle utat választhatnak: Vagy a gonosz erőket segítik, vagy a jók csapatát erősítik. Nyilvánvaló volt a lány származásából ítélve, hogy sok mindenre viszi majd, ha végre utat enged a hatalmának. De ha egy ilyen nagy energia rossz kezekbe kerül, abból rengeteg baj adódhat.

Mikor azonban először megláttam őt, azt hittem, megfordult velem a világ. Nem egy volt azok közül, akiket segítenem kellett, mert ő maga volt a tökély apróbb szépséghibákkal.  Megértettem a bizalmatlanságát másokkal szemben, de nem tudtam elfogadni, azt akartam, hogy megnyíljon nekem, pedig tisztában voltam az élete minden egyes mozzanatával, és a jövőjével is. Nem tudtam ugyan, mikor fog nála eltörni az a bizonyos mécses, de azt igen, mikor fog baj történni vele, és ott voltam, hogy elvégezzem a kötelességemet. Pokolian nehéz volt elviselni a közelségét anélkül, hogy ne tettem volna meg a lépést, mégis napról napra erősebbnek hittem magamat. A legutóbb azonban túlontúl gyenge voltam, mikor beavatott engem a gondolataiba, és nem tudtam uralkodni magamon. Megcsókoltam, pedig a törvények rám is ugyanúgy vonatkoznak, és ezzel felrúgtam mindent, amit eddig felépítettem magam körül. Mégsem bántam meg a tetteimet, mert boldoggá tett azzal, hogy viszonozta. Belevittem az én bűnös játékomba, és már nincs visszaút.

Szegény lány, mindig történik vele valami. Legutóbb egy korábban leforgatott klip miatt került bajba, amit tegnap adtak le. Mindenki erről beszélt az iskolában, a többség igaz, hogy elismerően, de páran inkább undorodva.

- Nem csodálom, hogy olyan szótlan ez a Serenity! Mi biztos nem vagyunk elég jók neki, hogy szóba álljon velünk. Persze, egy tévésztár miért is alacsonyodna le a mi szintünkre? – mondta legrosszmájúbb lány.

- Szerintem inkább csak zárkózott, velem például teljesen normális volt. Nem olyan, mint egy magától elszállt filmsztár – védte meg őt a cserfes lány, akivel a múltkor beszélgetett.

- Na persze. El is várjuk ezt tőle, vagy csak állítjuk? A szülei dúskálnak a pénzben, ő pedig mindent megkap, amit csak kér anyucitól meg apucitól. Mit gondolsz, mekkora az esélye annak, hogy ő nem ilyen?

Tovább nem figyeltem rájuk, mert végre megérkezett, szemmel láthatóan zavarban a közelségemtől. Önelégült mosoly terült szét az arcomon, amiért ilyen aranyosan viselkedett.

- Szia! – köszönt, amit viszonoztam, majd adtam egy puszit a szájára. Hallva azonban, hogy mit reagálnak a többiek minderre, úgy döntöttem, jobb nem feszegetni tovább a húrt, és okot adni nekik a pletykálódásra.

- Hogy telt a napod? – érdeklődtem, holott sejtettem, milyen borzalmas volt.

- Borzalmasan. Mikor megláttam magamat abban a klipben. Az volt az utolsó, amire a szüleim rá tudtak venni. Soha többet, semmi ilyesmit. – A lány, aki kifejtette a véleményét arról, mennyire fölényesen viselkedik szerinte Ser, elindult felénk, tekintete és aurája nem sugallt semmi jót.

- Szóval, te azt hiszed, hogy idejössz, mint a híres sztárcsemete, és átveszed az irányítást az iskolában? Miért nem maradtál a gazdag kölykök sulijában, miért jöttél ide a világ végére, mikor a szüleid mindent megadnak neked?

- Naná, mindent megadnak – keserűen felnevetett. – Vannak dolgok, amiket nem pénzen lehet megvenni, de mégis fontosak az ember életében. De ezt nem adták meg nekem, azért költöztem el tőlük.

- Persze ezt higgyem is el, ugye? – sütött a lányból a sárga irigység, amiért nem ő kapta meg a fényűző életet. De ha egy kicsit is belegondolna a dolgokba, rájönne, hogy nem minden a luxus, ha nincs meg a szeretet.

4. fejezet

Íme, meg is hoztuk a legújab fejezetet, és reméljük, kapunk hozzá pár kritikát! :)

- Ez elég, bonyolult, és hosszú… Úgyhogy, ha mégse érsz rá… Én megértem!- kezdtem mégis visszakozni, hiába döntöttem el nem oly rég magamban, hogy most végre megszabadulok attól a hosszú évek óta cipelt tehertől, amit eddig senkinek se mertem elmondani.

- Serenity – nézett rám rosszallóan Gabe, mire csak vettem egy mély, egész tüdőt megtöltő levegőt, és reszelősen kifújtam. Olyan tettre készültem, amit soha eddig még csak álmaimban se gondoltam volna, hogy megteszem. Alapvetően zárkózott típus voltam mindig is, hiába éreztem rosszul magam, hiába volt bármi problémám, nekem magától adódó volt, hogy mindent magam oldok meg, hisz tudtam, hogy mind a szüleim, mind a körülöttem lévő emberek ezt várják el. Úgy éreztem, az egész jellememnek akarok hanyatt-homlok hátat fordítani ezzel a lépéssel, hogy talán elvesztek valamit magamból, ha elárulom azt a rengeteg mindent, amit eddig magamban rejtegettem.

- Mielőtt neki kezdek, tudnod kell, hogy ezeket még senki se hallotta az én számból, szóval meglehet, hogy hallottál már valamennyiről, csak épp nem az igazat – kezdtem neki nehezen, és hajamba túrtam. – Tehát… mint tudod, a szüleim Blaise és Valerie Williams, a világhírű színész pár. Ők sajnos koránt sem olyanok, mint a lapok, és a sajtó leírja őket. Az az igazság, hogy sokkal több időt töltöttem a személyzettel és a dadámmal, mint valaha velük… volt, hogy még csak a szülinapomra se jöttek haza – az emlékre keserű mosoly ült az arcomra, azonban, ahogy megláttam a Gabriel arcára kikúszó sajnálatot, felcsattantam. – Most nehogy elkezdj sajnálni! Nem tudok annál rosszabb dolgot elképzelni, mint, hogy sajnálnak, mit gondolsz miért tartogattam magamban, mindezt ennyi ideig?! – fakadtam ki, ám rögtön el is szégyelltem magam. – Bocsáss meg, én csak… ez felettébb nehéz nekem! – motyogtam, majd lesunytam a fejem, és a terítő mintázatát kezdtem vizslatni.

- Amíg várnak a pizzára, hozhatok esetleg valami üdítőt? – jött vissza a pincérnő, mire Gabe, nem kis meglepetésemre rendelt nekem egy baracklevet, ami történetesen a kedvencem, magának pedig egy Colát. Amint elment a pincérnő, ismét csend telepedett közénk, én számat harapdálva, még mindig makacson az asztallal szemeztem, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy puha tenyér fonja közre asztalon fekvő kezem, mire értetlenül kaptam fel tekintetem, mi rögtön találkozott is azzal a hihetetlenül fekete szempárral.

Hihetetlen, de már a tudat megnyugtatott, hogy neki kell elmondanom mindezt. Magam sem értettem magam, de úgy éreztem megbízhatok benne, vettem egy újabb nagy levegőt, majd mindent kitálaltam neki. Elmeséltem a gyerekkorom, hogy a szüleim folyton folyvást rám kényszerítették akaratukat, hogy mennyire kizsigerelt a modellszakma és hogy a hosszú évek alatt, csakis egy támaszom volt, akinek bármit elmondhattam, anélkül hogy a következményekkel törődnöm kellet volna, a nagyanyám.

Azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz, azonban, ahogy kinyitottam a szám, minden kis titkom a felszínre bukkant, és nem tudtam addig abbahagyni, amíg mindent el nem mondtam. Mikor elregéltem az egész életem, jöttek az aggályaim az új életemmel, a sulival, és azzal kapcsolatban, hogy sikerül e barátok szereznem végre.

Arról is beszámoltam neki, hogy ő milyen érzéseket váltott ki belőlem, hogy elsőre mennyire ellenszenvesnek találtam, hogy úgy éreztem szándékosan rám akaszkodik. Aztán persze megváltoztak iránta az érzéseim, hogy olyan őszinteséggel és éleslátással észrevette, hogy milyen vagyok. Még mindig döbbenettel töltött el, ha csak arra gondoltam, hogy már a második napon mennyire kiismert, hogy a nélkül alkotott rólam egy olyan véleményt, ami tökéletesen arra a burokba húzódó lányról szólt, aki igazából voltam, hogy még csak nem is ismert igazán.

Még soha senkivel nem találkoztam, akinek sikerült volna ennyire kiismerni. Teljességgel igaza volt abban, hogy szándékosan zárkózom el az emberek elől, de fogalmam sem volt, hogy mégis, hogyan bízhatnék bennük.

- Csak tudod az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan kéne ezen változtatnom, hogy hogyan érhetném el azt ismét, hogy bízzak az emberekben és ne higgyem azt mindenkiről, hogy csak ki akar használni! – mondtam, majd feldúltságomban számat kezdtem el rágcsálni.

- Tudod, nem csak olyan emberek léteznek, mint akiket eddig megismertél! Nem mindenki olyan öntelt és bunkó, mint azokban a körökben ahol eddig mozogtál – fejtette ki véleményét, mire csak szótlanul meredtem rá, hisz tudtam, hogy igaza van.

Tényleg mindig csak úgymond a felsőbb körökben mozogtam, így persze, hogy természetesnek vettem, hogy talán mindenki ilyen felszínes és magamutogató, holott ez koránt se biztos.

- Tudom, hogy igazad van! De, mivel eddig csak azt a világot ismertem, nincs viszonyítási alapom, nem tudom, hogy mégis mit kéne csinálnom! – vallottam be aggályaim belenézve szemeibe, melyek örvényként szippantották magukba barna íriszeim és egyszerűen képtelen voltam máshova nézni, azonban az igazat megvallva nem is akartam.

Szinte már akaratlanul kezdtem el közelebb húzódni hozzá és azon vettem észre magam, hogy ajkait bámulom, s szinte már küzdök ellene, nehogy megtegyem az elmémben levetített képeket, melyek szerint számat övére tapasztom, hogy végre érezzem mindennél jobban vágyott csókját.

Elgyengülésem a pincérnő mentette meg, aki épp akkor ért oda a két pizzával, így megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és húzódtam észrevétlenül távolabb tőle. Hiába vonzódtam hozzá, nem akartam ezt a kezdetleges barátságot esetlegesen tönkretenni egy ilyen lépéssel, ahhoz túlságosan is megbecsültem, hogy végre barátra találtam.

- Jó étvágyat! – szóltam halkan megelőzve beszédét, majd nyomban enni is kezdtem. Szótlanul fogyasztottuk el a kaját, aminek felettébb örültem, hisz jókedvem helyett inkább feszengtem saját érzéseim végett, és egyre inkább vártam, hogy az estének vége legyen.

- Nos, azt hiszem, ideje lenne indulnom! Elég fáradt vagyok – jegyeztem meg, miután befejeztük, mire csak beleegyezett, majd szedelődzködni is kezdtünk.

Hiába erősködtem, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, így hamarosan együtt róttuk a hó futta utakat, melyeket hiába takarítottak el, az egész nap kitartó havazás folyton és folyton elfedett.

Hiába öltöztem be melegen, akaratlanul is dideregni kezdtem, és egyre inkább vártam, hogy végre hazaérjek, majd egy gyors zuhany után az ágyba zuhanjak. Úgy döntöttem a leckével majd foglalkozom másnap reggel. Köszönhetően, hogy elég gyorsan meneteltünk, hamar odaértünk, majd csak tétován álltunk egymással szemben. Tudtam, hogy a mai délután akár is egy randinak is megfelelne, mégse lehettem biztos benne, hogy ő nem csak egy barátként gondol e rám.

- Köszönök mindent! Hogy végre saját magam adhattam, hogy elmondhattam valakinek, ami a szívem nyomja, hogy te meghallgattál és megértettél! És persze, hogy hazakísértél! – szóltam halkan, kissé zavartan ugyanis észrevettem, hogy amint megszólaltam, fekete szemei végig ajkaimra szegeződtek.

Benedvesítettem száraz ajkaim, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy hozzám érjen. Hihetetlenül lassan, és kínkeservesen közeledett, azonban ez csak még élvezetesebbé tette az egészet. Aztán ahogy elért, egyik kezét a derekamra csúsztatva húzott magához, így én átkaroltam vállait, másikkal pedig arcom fogta, majd mélyeket lélegezve csak fixírozott.

Végül egy végtelen hosszúnak tűnő perc után, szája végre enyémre tapadt. Ajkai úgy kóstolgattak, mint pillekönnyű lepkeszárnyak, mégis annyira elvette az eszem, már ezzel a puhatolózó, légies csókkal, hogy egy szenvedélyesebbnek már csak a gondolata is idegborzolóan hatott rám.

A fejem tetejétől a lábujjaimig beleborzongtam, s ahogy múlt az idő, csak egyre többet, és többet akartam belőle. Levegőért kapkodva váltunk szét, majd miután a csók lezárásaként egy puszit nyomott a számra, kinyitottam szemeim, hogy benne gyönyörködjek.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, így fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideje állhatunk ott szótlanul, egymást ölelve a hóesésben, mikor erőt véve magamon engedtem el.

- Jó éjszakát! – köszöntem el, majd feltrappoltam a lépcsőn.

- Szép álmokat! – hallottam a hangját, mire megfordultam, s még épp láttam, amint egy ellenállhatatlan félmosollyal az arcán távozik.

Lesokkolódva ültem az ágyamban egy kupac takaró alatt, és már csak áldani tudtam magam, hogy még időben leraktam a polcra a bögre forró csokit, mielőtt még a látványtól, ami szemeim elé vetült, magamra öntöttem volna.

A képernyőn egy túlontúl is ismerős lány táncolt a holdfényben úszó tengerparton az ügyeletes szívtipróval, aki közben egy émelyítő szerelemes számot énekelt. Ledermedve néztem végig, ahogy a végén andalogva sétálnak, majd a homokba huppanva, átölelve egymást nézik a napfelkeltét, miközben édes csókot váltottak.

Hallottam, amint valaki kétségbeesett, szinte sírós hangon azt mantrázza: „Ez nem lehet! Hihetetlen, hogy ez történjen! Ez nem lehet!” Ez a valaki pedig én voltam. Ugyanis a klipben szereplő lány nem más volt, mint én. Még jóval azelőtt vállaltam el ezt a videót, hogy még búcsút intettem volna a nyilvános szerepléseknek, és mivel gyorsan letudtuk, összesen egy nap alatt, utána el is feledkeztem róla.

Most azonban kezdett egyre hatalmába keríteni a pánik, mert tisztában voltam vele, hogy holnapra már az iskola tetemes része látni fogja, s majd felismernek. Ezt akartam a legkevésbé, semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy megint reflektorfénybe kerüljek. Erősen elgondolkoztam rajta, hogy akár beteget is jelenthetnék, azonban ezt gyorsan el is vetettem, hisz két okom is volt a cáfolására. Az egyik az volt, hogy még alig pár napja jártam a suliba, és eszemben sem volt ilyen hamar hiányozni, a második pedig, nos… Gabriel volt. Még magamnak is abszurd volt bevallani, de vártam a vele való találkozást. Egyfajta furcsa izgatottság lett úrrá rajtam, mintha egy egész csapat kenguru ugrált volna össze-vissza a gyomromban, az arcom pedig pír futotta el. És ezt csakis azzal érte el, hogy rá gondoltam. Bele se mertem gondolni, hogy mi lesz, ha találkozunk. Féltem, hogy esetleg hülyét csinálok magamból lányos zavaromban.

Idegességemben nyomban kikapcsoltam a tévét, majd a fejemre húzva a takarót kucorodtam az ágy közepére, és próbáltam kitalálni valami megoldást. Ám hiába szajkóztam, mint egy imát, Micimackó híres „Gondolj! Gondolj! Gondolj!” szállóigéjét, mégse tudtam eldönteni, hogy mégis mit csináljak, így lassan álomba merültem.

A telefonom mindennél idegesítőbb csörömpölésére keltem, ami jelezte, hogy ideje felkeni, így nyűgösen dobtam le magamról az eddig kuckómként szolgáló takarókat. Sóhajtottam egyet, majd egy miután kinyújtózkodtam, felpattantam és ásítozva vonultam a konyhába. Miután betermeltem a napi szükséges koffein mennyiségem egészét, köszönhetően nyúzottságomnak, gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd, hogy sápadt arcomra kis színt vigyek, a szokásos sminkem kissé feldobva vérvörös rúzst kentem ajkaimra.

Felvettem egy egyszerű, fekete répafarmert, hozzá pedig mélykék húzott rövid ujjú felsőt, amit baloldalon ezüst szegecsek díszítettek. A hajam kivasaltam, majd mivel az órámra lesve láttam, hogy még bőven nem futottam ki az időből, leültem a konyhába, hogy végre megírjam a leckéim. Köszönhetően, hogy a suliban A és B hetes beosztások voltak, ezen a héten  pedig A hét révén a tánc és művészeti óráim voltak többségben, nem sok leckét kaptuk. Az egész héten, az egyetlen nap, amikor nem volt tánc, vagy erősítő órám, az a hétfő volt.

A mai napot pedig különösen vártam, hisz végre balett órám is volt, s köszönhetően, hogy pluszban felvettem a szabad mozgáskultúra tantárgyat, ami abból állt, hogy minden egyes héten a legújabbtól a legrégebbi táncstílusokból szemezgetünk, és azok alapjait próbáljuk elsajátítani, eléggé izgatott voltam.

Gyorsan bepakoltam a táskámba, majd miután felvettem a kabátom, csizmám, gyorsan útnak is indultam. Igaz, hogy a szokásosnál is korábban keltem, mégis kisebb késésben voltam, és csak remélni tudtam, hogy a fotósoknak még nem sikerült kideríteni lakhelyem hollétét. Kettesével szedve a lépcsőfokokat futottam le a negyedikről, majd nyomban ki is vetettem magam az utcára, s szapora léptekkel igyekeztem.

Igaz, hogy kifulladva, kissé ziláltan értem be a suliba, de legalább időben, így a futástól még mindig zakatoló szívvel kerestem fel szekrényem, hogy lerakjam tanszereim, majd csak a táncos cuccommal tovább is állhassak az öltözők felé.

Köszönhetően, hogy már csak pár perc volt hátra az órákig, már elég kevesen tartozódtak a folyosón, így kevesebb esélyem volt elütni valakit, így szerencsére sikeresen, épen megérkeztem az öltözőbe, ahol hiper-szuper sebességgel átvettem a fekete leggingsem, a hosszított, laza fehér fekete mintás pólómmal, s fekete nike tánccipőmmel. A hajam gyorsan lófarokba kötöttem, majd felkapva egy törcsit és az üveg vizem vágtattam a táncterembe.

Ott már javában folyt a társasági élet, mindenki teljes fokozaton pörgött, igyekeztem halkan besunnyogni, hogy még véletlenül se tűnjön fel jelenlétem. Arra azonban nem számítottam, hogy a nálam fiatalabb, cserfes lány, aki annyira magyarázott múltkor a barátnőinek, hogy nekem ütközött, most libbent be a nyomomban a terembe, majd ahogy meglátta, hogy én vagyok, izgatottság suhant az arcára, majd nyomban barátnőihez ment, így már lassan az egész terem rám emelte pillantását. Szemforgatva vágtam át rajtuk, mit sem törődve idegőrlő sugdolózásukkal, és mutogatásukkal irányomban.

Célirányosan Gabe felé tartottam, aki a szemközti falnál állt a hangcuccoknál. Széles mosollyal figyelt, amitől nekem is önkéntelenül mosoly kúszott az arcomra, a kenguruk helyett pedig úgy éreztem, mintha elefántok járnának tangót a gyomromban. Ráadásul önelégült képéből biztosra vehettem, hogy tisztában van vele, milyen hatást gyakorol rám.

- Szia! – köszöntem neki, és fogalmam sem volt mit kéne tennem, vagy, hogy hogyan kéne hozzáállnom ehhez az egészhez.

Azonban úgy tűnt, ő ezt eldönti helyettem, ugyanis miután viszonozta üdvözlésem, kaptam egy puszit a számra, és igaz, hogy ezt kissé kevésnek éreztem, nem akartam még több okot adni a pletykálódóknak.

3. fejezet

Meg is érkezett a harmadik fejezet, amire remélem fogunk pár kritikát kapni! :D

Amennyire vártam az első táncórámat, annyira volt rossz érzés tudomásul venni, hogy épp a társastáncokat vették a többiek, mikor én ide bekerültem. Mint mindenféle táncot, ezt is nagyon szerettem, bár a partnerek terén mindig kifogtam azt, aki a legbénább volt. Ennek ellenére mindig is én és a párom álltunk az első sorban, köszönhetően a modellalkatomnak, ami csak úgy vonzotta a tekinteteket, így a többiekről totál elfeledkeztek. Hiába akartam én az iskolai előadásokon hátraállni, soha nem az történt, ahogy azt a gazdag színészek gyereke akarta, ellentétben azzal, amit a többiek mondtak.

Beültem a még teljesen kihalt terembe, és vártam, hogy megérkezzenek a többiek. Pár perc elteltével meg is érkezett az első tanuló, aki nem más volt, mint (sosem találtam volna ki, hogy ő is itt lesz) Gabriel Myracle. Leült mellém, fejét hanyagul a tornaterem talajgyakorlathoz használt szivacsára döntve. Reméltem, hogy legalább egy percig nem szól hozzám, de ez a remény igen hamar szertefoszlott.

- Szóval az új lány úgy döntött, beszáll a táncos csapatba. Jó döntés, remélem, lealázod a többieket – kacsintott rám. – Egyébként, ha kíváncsi vagy, épp a társastáncot vesszük. Szereted?

- Ami azt illeti, nem igazán – feleltem őszintén.

- És ennek mi az oka, ha nem zavar, hogy megkérdeztem?

- Nem, egyáltalán nem zavar. Tudod, nem olyan lány vagyok, aki véka alá rejti, mit gondol a világról. Legalábbis egy ideje biztos ilyen vagyok – megengedtem egy halvány mosolyt. – Egyszerűen nem vagyok valami társasági lény, ennyi az egész. Meg persze az is benne van, hogy mindig engem állítottak az első sorba az alakom miatt. Elegem van abból, hogy az emberek csak a külső szépet látják bennem.

- Szeretnéd, ha valaki végre a belsődre is koncentrálna? Vagy csak a belsődre? Ha elhanyagolnák, ami kívül van, és csak azt látnák, mi van benned ott legbelül?

- Igen, valami ilyesmi. De már megtanultam, hogy ez soha nem teljesülhet.

- Ne mondj ilyeneket, mert én például csak a belsődre koncentrálok.

- Haha, jó vicc. És mit gondolsz rólam?

- Maszkot viselsz. Próbálsz ridegnek és elérhetetlennek látszani mások előtt, de közben meg elkeseredetten vágysz a törődésre, a szeretetre. eltaszítasz magadtól mindenkit, aki szeretne téged, csak mert a múltadban voltak olyanok, akik kihasználtak, és így elvesztetted az emberekbe vetett hited. A múltba tekintesz, pedig a jövőd szép lenne, ha hagynád.  Beszélgess az emberekkel, ne zárkózz el tőlük. Ha most megfosztod magad az élet apró örömeitől, akkor később már nem tudod visszafordítani.

- Óh – Többet nem tudtam mondani, mert minden, amit mondott, igaz volt rám. Tényleg elzárkóztam a világtól, mert becsaptak, és tényleg vágyom a szeretetre, amit úgy érzek, sosem kaphatok meg. Persze, igaza van ebben is: Nem is teszek érte. De mégis mi veszteni valóm van? Új iskola, új társak, új lehetőségek, és itt senki sem ismeri a nevem. Serenity Williams itt végre átlagos lehet. De én meg sem próbálom az átlagos tinédzserek életét élni. – Szóval barátkoznom kellene a többiekkel, esélyt adni nekik?

A következő beérkező egy nagyon kedves arcú, barna hajú lány volt. Hozzánk közel ült le, és elővett a táskájából egy üveg Nestea Vitao zöld teát, amit eperrel ízesítettek. (Bocsi, de ez a kedvencem XD) Letekerte a kupakot, és inni kezdett. Mikor befejezte, magam sem tudom miért, megszólítottam.

- Szia! Serenity vagyok – mutatkoztam be.

- Helló! Én meg Elizabeth, de a Lizt sokkal jobban szeretem. Új vagy itt? Vagy csak az én figyelmemet kerülted el?

- Nem kerültem el a figyelmed, ugyanis csak most kerültem ide egy másik suliból. Elegem lett a szüleim akaratából, és a sarkamra álltam.

- Értem. Figyi, te honnan vagy nekem ilyen ismerős? Mintha már láttalak volna valahol… - Ettől a kérdéstől rettegtem, hogy lebukom.

- Nem hiszem, hogy láttál, mert egészen eddig London másik felében éltem.

- Nem, nem személyesen gondoltam. Teljesen hasonlítasz valami filmsztárra. Talán Valerie Williams-re. Igen, pontosan olyan árnyalatú a hajad és a szemed. Mintha a fiatalkori hasonmása lennél. Nagy rajongója vagyok neki, annyira jó, amit csinál.

- Naná, csodálatos – morogtam – Éppenséggel csak a drága kicsi lányával nem törődött, miközben előremenetelt a reflektorfényben – tettem hozzá gondolatban.

- Te nem igazán rajongasz érte – mondta.

- Nem, de attól függetlenül nem zavar, hogy beszélsz róla. – Valamelyest örültem, hogy végre képes voltam kilépni a burokból, ami körbevett engem, és képes voltam normálisan viselkedni egy velem egykorúval. Ráadásul benne egy igazán közvetlen lányt ismertem meg, akivel bármilyen apróságról órákig el lehet beszélgetni. A terem lassan megtelt emberekkel, és elhangzott a csengő is, ami után két perccel a tanárnő is beért, majd becsukta maga mögött az ajtót. Az arca alapján kedves, harmincas éveiben járó, barna hajú, szép nőnek látszott. De már annyiszor láttam olyant, hogy a látszat csal, hogy nem akartam reménykedni.

- Sziasztok, srácok! – Ez a hangnem azt mutatta, hogy közel állnak egymáshoz a csoporttal, ami egyszerre jelentett számomra jót és rosszat. – Mostantól egy új lányt is köszönthetünk a mi kis csoportunkban, aki reményeim szerint jó táncos. – Akaratlanul is mosoly csúszott az arcomra arra, hogy remélhetőleg jó táncos vagyok. Nemcsak hogy jó, hanem kitűnő táncos vagyok, ezt el kell ismernem. – Párszor eltáncoljuk a legújabb táncunk koreográfiáját, majd próbálj meg becsatlakozni. A párod Gabriel lesz, mert neki nincs. Rendben lesz?

- Persze, hogy rendben lesz.

A koreográfiájuk korántsem volt számomra bonyolult, egy egyszerűbb lépésekből álló salsa volt. Ez a tánc a latin-amerikai táncokban is a legfűszeresebb, legerotikusabb volt. És az é szerencsémmel ezt a táncot pontosan azzal kell táncolnom, akihez talán a legközelebb kerültem az elmúlt napokban, akaratom ellenére. Nem akartam még közelebb lenni hozzá, főleg nem egy ilyen tüzes tánc közben. Biztos nem értené félre, mert ő ahhoz túl jó, de nem akartam kockáztatni, hogy még inkább kötődjek hozzá. A barátság tökéletesen elég, nem kell más. Miután háromszor egymás után eltáncolták előttem lassan, a tanárnő megkért, hogy álljak be én is. Nem okoztam magamnak csalódást, mert bár tényleg csak párszor láttam a koreográfiát, azonnal belelendültem, és egy-két nehezebb lépés kivételével semmit sem hibáztam.

- Ez igen!- gratulált a tanárnő. – Nagyon ügyesen táncolsz, nem tudom, mondták-e már neked.

- Persze, milliószor – válaszoltam könnyed, csevegő hangnemben. – De mindig azt mondom, hogy lehetne jobb is.

- Nem, ez tökéletes – mondta Liz, kilépve a sorból. Neked részt kellett venni valamilyen táncversenyen, biztosan onnan ismerlek! – emelte fel a hangját. Ez igaz is volt, mert miután anya felfedezte eme csodás tehetségemet, rengeteg ilyen jellegű rendezvényre hurcolt el, ahol sorra nyertem a díjakat, de én sosem hittem, hogy önmagamért. Valahogy biztos benne volt az is, hogy a szüleim híresek, és vagy lefizették a zsűrit, vagy azok tartották jó reklámnak, ha én leszek a győztes.

Boldogan léptem ki a táncteremből, ami furcsamód még a nap további részében sem szűnt meg. Mindenféle nehézség nélkül elbeszélgettem Lizzel és a barátaival, és válaszoltam is a kérdéseikre, nem engedtem el a fülem mellett azokat. Bár pár dologról a saját érdekemben nem beszéltem, ők mégis elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Még soha nem éreztem ezt az érzést, és rá kellett döbbennem, hogy titokban mindig is erre vágytam, csak szándékosan elzárkóztam előle. Ahogy Gabriel mondta, elzárkóztam előle, álarcot viseltem, amit még most sem vetettem le, csupán megszólalt egy hang az álca mögül. Egy hang, ami azt mondta, változtass magadon, hogy elfogadhasd az új életed, és hátrahagyd a régit, amennyire csak lehetséges.

Némán baktattam hazafelé a kihalt utcákon, és a gondolataimba merültem, mikor megszólított.

- Tudod Ser, kíváncsi vagyok, mikor leszel hajlandó elmondani nekik, hogy valójában kik is a szüleid. – Annyira megdöbbentem, hogy leejtettem a vállamról a divatos iskolatáskámat, és a könyveim mind kipotyogtak az útra.

- Muszáj volt megijesztened? Most szedhetem össze a cuccaim a földről - nyafogtam.

- Terelsz, megint – mondta, miközben lehajolt, hogy segítsen helyrehozni azt, ami az ő hibája.

- Nem terelek, mert tényleg megijesztettél – érveltem.

- Ez igaz, valóban megijesztettelek. De pontosan, mit mondtam, amitől megijedtél. – Összeszorítottam az ajkaimat, ami nálam az idegesség biztos jele. Amilyen átható pillantással fürkészett engem, rá kellett jönnöm, hogy nem blöfföl, tudja, amit titkolni próbáltam.

- Honnan jöttél rá? – tettem fel a kérdést, ami a legcélravezetőbb volt.

- Könnyű volt. Rengeteget hallani a Williams házaspárról. És te pont Williams vagy. Beírtam hát a keresőbe a neved, és csodák csodájára kiadta a Blaise illetve Valerie névvel együtt. Nem volt valami nehéz. De miért titkolod?

- Csak mert nem akarom, hogy tudják.

- Szóval nem akarod elmondani. Mindegy, de azért meghívhatlak egy pizzára? – Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja annyiban hagyni.

- Nem érek rá – válaszoltam.

- Ezt most csak a büszkeséged mondja, de tudom, hogy nincs semmi dolgod. – Mintha tudta volna, mit kell mondania, hogy elfogadjam a meghívást.

- Oké, meghívhatsz egy pizzára nálatok.

A hangulatos kis bárban, ahol holnap elkezdem életem első munkanapját, örömmel fogadtak engem is, Gabriel mellett. Az egyik alkalmazott, amint Gab kijelentette, mit szeretne először egy üres kis szobába terelt minket, majd elrohant azzal, hogy elkészíti a pizzánkat. Csak ketten maradtunk, aminek hatására ismét megkérdezett.

- Szóval, miért is nem szeretnéd, ha megtudnák, kik is a szüleid? – Letettem a táskámat, és úgy döntöttem, töviről hegyire elmondok neki mindent, kezdve azzal, miért nem bízok az emberekben, és miért költöztem el otthonról.

2. Bloody Moon

Sziasztok!
Meghoztam a kövi fejit, remélem elnyeri néhányatok tetszését és kapok pár kritikát!:)
Maiza

A csönd kettőnk között kezdett egyre inkább kínosabbá válni, így bekapcsoltam a rádiót, és nyomban megszólaltak Rihanna legújabb számának első taktusai. Mivel Gabriel mellettem ült, és egy szót se szólt, kezdtem már azt is elfelejteni, hogy itt van, így halkan dúdolgatni kezdtem, az ismerős dallamot.

- Szép a hangod! – jegyezte meg, mire nyomban felé kaptam a fejem. Átható tekintetétől a hideg is kirázott, és ami a legfurcsább volt, hogy jó értelemben. Úgy éreztem, a legsötétebb, legrejtegetettebb titkom is meglátja, amint szemembe fúrja éjfekete íriszeit.

- Kösz, azt hiszem… – motyogtam, majd inkább visszairányítottam figyelmem az út felé, mielőtt még nekimentem volna egy másik autónak.

- Hol tegyelek ki? – kérdeztem, mereven az útra szegezve tekintetem.

- Én a Bloody Moonba megyek, ha nem arra mész, jó, ha kiteszel itt! – jött a felelet, mire döbbenten meredtem rá, ugyanis úti célunk teljesen megegyezett.

- Nem, elviszlek, ugyanis én is oda megyek! – préseltem ki magamból a szavakat, és a kezdeti paranoiám jeléül eszembe ötlött, hogy talán ha már egész nap kitartóan koslatott utánam, a végén még a lakásomra is követni fog, ám ezt hamar elvetettem, ugyanis a nap folyamán egyszer sem ejtettem ki reménybeli munkahelyem nevét.

Kissé ugyan még mindig kétkedve fogadtam a hírt, ám szótlanul vezettem tovább, majd mikor leparkoltam, pont a bár előtt. Pár percig még ültem a kocsiban, s lehunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam. Őszintén bevallom, hogy izgultam, és nem csak azért, hogy egyáltalán összejön-e a munka, hanem, azért is, hogy a leendő munkatársaim és környezetem, ne ismerjen fel, vagy ha fel is ismer, ne akarjon hasznot húzni ebből. Fogtam a táskám, majd kiszálltam a kocsiból, teleszívtam a tüdőm a friss, jeges levegővel, majd ahogy Gabriel kiszállt, bezártam azt.

Még magamnak is rosszul esett bevallani, hogy mennyire szívdöglesztően nézett ki. Fekete haja kissé fel volt zselézve, fehér bőre pedig egészen különleges, szinte félelmet keltő kontrasztot alkotott éjfekete pillantásával és hajával. Sötét farmert viselt, mélykék inggel és rajta bőrdzsekivel. Fel nem tudtam fogni, hogy nem fagy meg, hisz én még a kötött pulcsimban és vastag, fekete szövetkabátomban is majd megfagytam.

Amint észrevette, hogy rajta legeltetem szemeim, nyomban rám pillantott, mire érthetetlen módon zavarba jöttem, majd hogy elrejtsem szederjes színben játszó arcom, sarkon fordultam, majd besétáltam a bárba.

Odabent kellemes meleg fogadott, keveredve a fenséges pizza illattal, mire gyomrom rögtön panaszos korgásba kezdett. Ekkor döbbentem rá, hogy reggeli óta nem is ettem semmit. Gabriel is belépett a nyomomban, hangosan köszönve, mire a konyhából kisietett egy barna kardigános, fekete öltönynadrágot viselő, kissé pocakos középkorú férfi. Barna szemei vígan csillogtak, míg ugyancsak barna haja sűrű csigákban pöndörödött a feje tetején.

- Gabe, hogy vagy fiam? – fogott kezet a mellettem álló sráccal, miközben boldog mosoly terült szét az arcán. – Na és, ki ez a gyönyörű teremtés? Tán nem a barátnőd? – fordult most felém, mire nyomban tiltakozni kezdtem volna, de Gabriel megelőzött.

- Ő igazából az állásinterjúra jött, Emmerich bácsi! – közölte az úrral, mire az egy bocsánatkérés után, egy asztalhoz vezetett, majd miután tiltakozásom ellenére, elküldte Gabe-et, hogy hozzon nekem pizzát, kezdetét vette az interjú, ami inkább volt baráti társalgás, mintsem igazi állásinterjú.

A srác hamar visszatért, majd leült közvetlen mellém, és figyelmesen hallgatta beszélgetésünk. Hiába nem néztem még véletlenül se felé, tudtam, hogy végig rám szegezi eszméletlenül szép szemeit, és e ténytől kissé zavarba jöttem. Hihetetlen, hogy nem teljes egy napja ismertem ezt a srácot, mégis olyan hatással volt rám a legelső perctől fogva, amit nem tudtam hova tenni, ráadásul az agyam egy elrejtett zugában, örökösen felvetődött a gondolat, miszerint nem kéne vele barátkoznom egyáltalán, hogy veszélyes rám nézve.

Szerencsére gyorsan megbeszéltük a dolgokat, és megegyeztünk, hogy hétfőn, szerdán és pénteken jövök délutánonként, mivel mára még be volt hívatva az elődöm, az aznapi délutánom még megkaptam. Hiába tiltakoztam, Mr. Myracle rám tukmált egy egész pizzát, így azzal együtt hagytam el a bárt.

Megkönnyebbülve tértem be a lakásba, átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd a kanapéra telepedve a tévét bámulva ettem meg az estebédem. Azt hittem legalább a mai napom eltelik nyugalmasan, azonban ahogy csörögni kezdett a mobilom, és a kijelzőn megpillantottam anyám nevét villogni, iszonyatosan erős késztetést éreztem, hogy kinyomjam, ám végül mégis felvettem.

- Szia, anya! – leheltem, majd visszahuppantam a kanapéra.

- Szia, kicsim! Igazából csak azért hívlak, hogy nem lenne-e kedved eljönne velem Milánóba? Donatella most adja ki a legújabb kollekcióját, és nagyon nyomatékosan közölte velem, hogy mindenképpen ott a helyünk. Persze az utána lévő partira is hivatalosak vagyunk, ezen kívül meglepetése van számodra, amit nem akartam elárulni neked, de nem bírok magammal. Azt mondta, szeretné, ha te lennél a Versace új arca. Hát nem csodálatos? – csiripelte a fülembe, teljesen felvillanyozódva, én azonban cseppet sem éreztem úgy, hogy ez olyan csodálatos lenne.

- Én igazán nem akarlak megbántani, de te is tudod, hogy abbahagytam a modellkedést! Már ezerszer átbeszéltük ezt, nem akarok többet kifutóra lépni! – válaszoltam nyomatékosan, mire csak dühödten fújtatott egyet.

Tisztában voltam vele, hogy megbántottam, de már annyiszor megvitattuk ezt az egészet, hogy tényleg képtelen voltam felfogni, miért nem érti meg végre. Többek között a modellkedés volt az egyik oka annak, hogy ennyire nem bízom senkiben. Amint megtapasztaltam, hogy mennyire kizsigerelik és kihasználják az embereket, mind a modellszakmában, és mind a show-bizniszben, kezdtem észhez térni, hogy a szüleim által felépített világ, hiába csillámporos, szinte ésszel felfoghatatlan, én mégsem kérek belőle.

Minekután elég hamar bedobtak a mélyvízbe, mondván, hogy nekem is tovább kell vinnem a szülői hozományt, a tehetséget és a hírnevet, sajnos már a gyermekkorom sem volt oly felhőtlen, melyet szerettem volna. Sokáig magántanuló voltam, hisz a tévés szereplések és a modellkedés szinte minden időm lefoglalta, aztán mikor elkezdtem kamaszodni, végre kiharcoltam, hogy rendes iskolába járhassam, hogy végre érintkezhessem olyan korombeliekkel is, akiknek átlagos életük van. Azonban, amennyire vártam, hogy végre találkozhassam velük, annál nagyobb csalódás ért, mikor megismertem őket. Egy olyan embert nem tudnék megemlíteni, aki nem azért barátkozott volna velem, hogy segítsek neki híressé válni, vagy, hogy amint jó barátok lettünk, kiteregette volna minden egyes titkom a sajtónak.

Köszönhetően ezeknek, elég hamar fel kellett nőnöm, és elég hamar elértem arra a szintre, hogy megelőzve a bajt, már saját magam tartottam távol az embereket magamtól, hisz rettegtem, hogy mi lesz, ha mindaz, amit át kellett élnem, most megismétlődik.

- Most haragszol? – törtem meg a vonal túloldaláról hallatszó metsző csendet.

- Ugyan már kincsem, hogy gondolhatsz ilyet? Én csak kissé csalódott vagyok, annyira izgatott voltam, hogy újból a reflektorfénybe kerülsz, hogy eszembe se jutott, hogy ezt te ellenzed! – válaszolta, mire csak sóhajtottam egyet. Miután kitárgyaltuk, hogy jól vagyok, és, hogy semmi érdemleges se történt, az alatt a 3 nap alatt, amit új otthonomban töltöttem, elbúcsúztunk egymástól, majd leraktuk a telefont.

Szemeim behunyva dőltem hátra a kanapén, s kezdtem el töprengeni a ma történteken. Pár óra távlatából annyira hihetetlennek látszott, mindaz, ami ma velem történt. Még mindig meghökkenéssel töltött el, hogy ha Gabriel nem lök félre, talán aznap meghalok, a rám zuhanó gerendától. Akármennyire is tartottam ellenszenvesnek, rá kellett, hogy döbbenjek, miszerint még csak meg se köszöntem a tettét. Erre a gondolatra iszonyúan elszégyelltem magam, gondolatban feljegyeztem, hogy holnap első dolgom lesz meghálálni neki, amit értem tett, amint találkozom vele.

Mivel iszonyat fáradtnak éreztem magam, gyorsan lefürödtem, majd felvéve a pizsamám, bújtam az ágyba, ahogy becsuktam szemeim, el is merültem az álmok birodalmában.

Másnap ismét az idegesítő pityegésre ébredtem, így kissé ingerülten kezdtem el hadonászni éjjeli szekrényem irányába, hogy aztán a vekkerre csapva megszüntethessem a zajt. Nyűgösen feküdtem a hátamra, és bármit megadtam volna azért, ha csak pár órával is többet alhatok, azonban ahogy eszembe jutott, hogy ma végre kezdetét veszik a táncóráim, nyomban felpattantam, majd a fürdőbe vonultam.

Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd felvettem a már előkészített fekete, batikolt farmert, egy bő, barna, fekete csíkos hosszú ujjúval. Megreggeliztem, majd bepakoltam a táskámba, melynek mérete jócskán megnőtt, köszönhetően, a táncórákra kellő ruháknak. Mikor kilestem az ablakon, meglepetten szemléltem, hogy a tájat csillogó porcukorként fedi be a friss hó, mely még most is kövér pelyhekben hullt alá a szürke fellegekből. Ennek örömére, úgy határoztam, hogy az utat az iskoláig gyalog teszem meg, így felvettem a lapossarkú fekete combcsizmám, majd az ugyancsak fekete szövetkabátom, a nyakamra tekertem még egy méregzöld sálat, s a hozzá tartozó sapkát is felvettem.

Amint kiértem az utcára, nagyokat szipákoltam a friss, jeges levegőből, mely kellően felébresztett. Izgatottan vártam már, hogy végre odaérjek, és, hogy belépve a táncterembe, nyomban táncolni is kezdjek. Ez volt az én szenvedélyem, az életem, a menedék, ahová bármikor elbújhattam, ha valami megrázó történt velem.

Amióta csak az eszem tudom, táncoltam, igaz, hogy a modell-szakma mellett nehéz volt, de majdnem mindennap szakítottam rá időt, ahhoz sosem voltam elég fáradt, hogy megfosszam magam a napi adag táncomtól. Többek között ezért is döntöttem emellett az iskola mellett, hisz amellett, hogy itt kevésbé esélyes, hogy felismerjenek, a művészeti tagozata igen sikeres, s évről évre képzi a tehetségesebbnél tehetségesebb diákokat.

Köszönhetőn a hónak, az utak igen csúszósak voltak, és mivel eléggé a gondolataimba mélyedtem, egy óvatlan lépés után a fenekem találkozott a fagyott talajjal. Mérgemben morgolódni kezdtem, és nagyot csaptam a körülöttem elterülő hóra, mire a hátam mögül egy iszonyatosan édes, mégis kissé rekedt nevetés harsant fel. Dühösen fordultam meg, és már készültem is megmondani a magamét a mögöttem álló, rajtam mulató egyénnek, azonban mikor megláttam az említett személyt, nem jött ki egy hang sem a torkomon, ugyanis a harsányan nevető alak, nem más volt, mint Gabriel Myracle.

- Ne haragudj! Csak annyira eszméletlenül aranyos voltál! – fejezte be végre a kacagást, és vígan csillogó szemekkel meredt rám, mire csak összevontam szemöldököm, és sértődött arckifejezéssel néztem rá. Még mindig kissé rötyögve jött közelebb, majd kezét felém nyújtva ajánlotta fel segítségét. Pár pillanatig még töprengtem rajta, hogy elfogadjam-e azok után, hogy kinevetett, ám mivel rájöttem, hogy egyedül elég nehézkes lenne felállni a fagyott talajról, megfogtam a kezét. Ahogy belehelyeztem apró kezem az ő hatalmas tenyerébe mintha villám cikázott volna át a testemen. Meleg kezével közre fogta enyém, mely így eltűnt benne, majd egy könnyed mozdulattal felhúzott. Így, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, végre megfigyelhettem, hogy az éjfekete szempárban ki se lehet különíteni szembogarát.

- Köszönöm! – hálálkodtam halkan, s elhúztam kezem, mire egy percig mintha csalódottságot fedeztem volna fel arcán, aztán újból vigyor terült szét rajta.

- Szívesen! – felelte, mire ismét útnak indultam, abban a reményben, hogy ennyivel le is zavartuk a beszélgetést, s zavartalanul folytathatom utam, ő azonban úgy látszik nem így gondolta, mivel mellém szegődött.

- Én azt is meg szeretném köszönni, hogy tegnap félrelöktél! Igazán nagyon hálás vagyok! – nyögtem ki végül, rálesve.

- Mint az előbb is mondtam: Szívesen! – ismételte magát mosolyogva, mire megdöbbenésemre én is viszonoztam mosolyát, és csendben meneteltünk tovább a szállingózó hóban.

Első fejezet - Az iskola

Meghoztuk az első fejezetet, remélem tetszeni fog, és írtok kritikát! :D

A vekkeróra észveszejtő sikítozására ébredtem, ami egyáltalán nem volt számomra jó érzés. Eddig mindig a lakáj keltett fel, hogy ideje lenne elkezdenem készülődni az iskolába, de soha nem kellett ilyen ricsajra ébrednem még. Dühösen fújtatva ültem fel az ágyamon, és nyomtam le a sípoló kis idegbajt okozó tárgyat. Hajnali öt volt még csak, de ha teljesen el akartam készülni, már ekkor fel kellett kelnem. Belebújtam a papucsomba, és kicsoszogtam a tökéletesen hófehér fürdőszobába. Lezuhanyoztam, megmostam a fogam, majd visszamentem a szobába, ahol már az általam gondosan előkészített ruhadarabjaim vártak. Az első iskolai napra úgy döntöttem, egy dögös, lila inget és egy egyszerű farmert veszek fel. Már előre féltem, milyen lesz, mert mikor ezt az egész dolgot kitaláltam, már akkor eldöntöttem, hogy új suliba iratkozok be. a régit meg hagyom a csudába, oda egyébként is egy csomó kényes liba jár. Most is egy művészeti iskolába fogok járni, csak épp nem az elitréteg sulijába. Nem várok sokat az emberektől, mert már annyit csalódtam bennük, hogy nincs is igazán kedvem velük beszélni. Az első csalódás akkor ért, mikor négy évesen szerettem volna eldicsekedni a szüleimnek azzal, hogy milyen szépet rajzoltam, de ők elhajtottak azzal, hogy most nem érnek rá velem foglalkozni, mutassam meg inkább a dadámnak! Azután jött az iskola, és jöttek a hazug barátok, akik szerették volna megnézni a híres Williams család villáját, később pedig együtt akartak bulizni velem, csupán tizenöt perc hírnévért. Az utolsó hónapokban már nem is beszéltem velük, csak, ha kérdeztek valamit, akkor válaszoltam, a legtöbbször elutasítóan. Mikor bejelentettem, hogy hamarosan nem fogok ebbe a suliba járni, hallottam, hogy a lányok a mosdóban arról sugdolóznak, hogy mekkora megkönnyebbülés ez nekik, hogy végre nem kell egy álszent kis ribanccal együtt tanulniuk. Mikor ezt meghallottam, azt hittem, elnevetem magam. Még hogy én vagyok egy álszent kis kurva? Akkor nem tudok semmit sem mondani rájuk, ami elég súlyos.

Hét órakor, mikor megreggeliztem, és elintéztem minden itthoni dolgomat, utoljára belenéztem a tükörbe. A változás nem volt szembeszökő, de én észrevettem. Tegnap, mikor ugyanezt tettem, még egy éretlen lány állt a tükör előtt, most azonban egy felelősségteljes felnőtt nézett vissza rám. Sok magazinban olvastam már olyanokról, akiknek túl korán kellett felnőniük, és csak most éreztem át igazán mindennek a súlyát. Ha tehetném, ismét gyermek lennék, de jobb szülőkkel. Már régen meg kellett volna tennem ezt a lépést, de ameddig a nagyanyám élt, addig nem akartam, hogy csalódjon bennem, mert ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Bezártam az ajtót, majd a garázs felé vettem az irányt, ahol már várt a piros Porschém. Az iskola egy kicsit volt csak messze onnan, ahol laktam, mégis ez volt a legközelebbi, ami nem a gazdagoknak van fenntartva. Mikor begurultam a parkolóba, egy kissé elvörösödtem, ami annak volt köszönhető, hogy szemmel láthatóan nekem volt a legjobb autóm. Az enyémhez képest még a tanároknak is rozzant tragacsuk volt, nemhogy a diákoknak. Bár nem igazán tudott érdekelni, láttam rajtuk, ahogy furcsán néznek rám, hogy vajon mit keresek én itt, ebben a középiskolában. Egyenesen a mérsékelten szépnek nevezhető ajtó felé vettem az irányt, és benyitottam. Az épület belseje hatalmas volt, de szerencsére egy tábla jelezte, merre van az igazgatói iroda. Kedves, harmincéves forma nő ült egy asztal mögött, és köszöntött, mikor beléptem.

- Szia, biztosan te vagy Serenity! – köszöntött. – Szóval úgy döntöttél, átiratkozol hozzánk. A papírjaid már megérkeztek a régi iskoládból, neked csak alá kell írnod pár hivatalos nyomtatványt, és máris elkezdheted az életedet itt. – Miközben én kitöltöttem, amit kellett, ő elkezdte olvasgatni az adataimat, és természetesen nem állta meg szó nélkül, mikor elolvasta a szüleim nevét.

- Nahát, a szüleid Blaise és Valerie Williams, a híres színészek? – érdeklődött őszintén, mire az arcom elkomorult. – Nem jöttél ki jól velük? – faggatózott, mikor épp aláírtam az utolsó nyomtatványt.

- Nem szeretnék erről beszélni – feleltem, majd felálltam, és kisétáltam az órarenddel, amit már a beszélgetés elején odaadott, a folyosóra. Örvénylő tömeg fogadott, mert mindenki az órájára sietett, tanár és diák is. Mélyen belebámultam a lapomba, így nekimentem az első utamba kerülő fiúnak.

- Bocsáss meg, véletlen volt – néztem fel a kápráztatóan fekete szemekbe.

- Semmi baj – szabadkozott. – Te ugye új vagy itt? – kérdezte meg.

- Igen. –  A továbbiakban kerültem a tekintetét, mint általában az embereknek, ez alól egyedül a nagymamám volt kivétel.

- Segítsek megtalálni a termedet? – udvariaskodott.

- Nem kell – feleltem. – Majd megtalálom. – Elsétáltam mellette, de éreztem, hogy követ mind a lépeseivel, mind a tekintetével. Nagy nehezen végre megtaláltam az első órám színhelyét, de még oda is bejött hozzám.

- Micsoda meglepetés, pontosan itt lesz óránk mindkettőnknek! – Úgy tűnt, nem adja fel egykönnyen, és továbbra is azon fáradozik, hogy engem szóra bírjon.

- Aha – morogtam. – Csodálatos…

- Ráadásul az egyetlen szabad hely mellettem van, úgyhogy akár nyugodtan le is telepedhetsz mellém.

- Inkább megvárom, mit mond a tanár – vágtam rá.

Az én „szerencsémmel” természetesen pont mellé ültetett, de legnagyobb meglepetésemre egész órán hozzám sem szólt, kivéve akkor, mikor elvette az órarendem, és tanulmányozni kezdte. Megjegyezte ugyanis, hogy minden óránk együtt van. Szorosan mellettem sétált, miközben átmentem a másik terembe. ahol a matekóra várt. Sok emberrel ellentétben nekem erősségem ez a tantárgy, de soha senki orra alá nem dörgöltem ezt a tudásomat. Mint minden más iskolai órán, ezen is meghúztam magam a leghátsó sarokban, és végig csendben maradtam.

Lassan és unalmasan telt a nap, mert ma nem volt semmi művészettel kapcsolatos tárgy, ami kikapcsolt volna. Próbáltak beszélgetni velem néhányan, és időnként válaszolgattam is a kérdéseikre, de a legtöbben, főleg, akik látták a belépőmet az iskolába, inkább csak átnéztek rajtam.

Már épp sétáltam volna kifelé a parkolóba, de még az épületben voltam, mikor valaki olyan erősen meglökött, hogy azonnal a földre kerültem, aki pedig az okozója volt, az fölém került. Közvetlenül ezután hangos robajjal ledőlt az a mennyezetet tartó gerenda, ami alatt fél perccel korábban elsétáltam. Aki pedig eddig fogva tartott, végre elengedett, és feltápászkodhattam. Mintha sejtettem volna, természetes Gabriel volt a „csodás” megmentőm. Mindenki körénk gyűlt, úgyhogy esélytelen volt, hogy gyorsan elmenekülhessek, így aztán megálltam a kör közepén, és megpróbáltam át-átnézni a tömegen, hogy mikor jön már az igazgató, hogy feloszlassa a tömeget. Szerencsémre legalább fél perc múlva ott termett, így legalább a bámészkodók eltűntek a képből.

- Jól vagy, Serenity? – kérdezte meg aggódva.

- Persze hogy jól vagyok, de sietnem kéne egy állásinterjúra… - jegyeztem volna meg, de leintett, hogy először megnéz egy orvos.

- Igazgató asszony, tényleg jól van. Még időben megláttam, hogy az oszlop leszakadni készül, így el tudtam lökni onnan. Nincs szüksége arra, hogy megvizsgálják. – Ez idő alatt én végig az arcát figyeltem, ami meggyőző arckifejezéssel nézett a beszélgetőpartnerére, aki meg is adta magát.

- Hát rendben, de ha bármi problémád van, azonnal szólj valakinek. Gabriel, te pedig kísérd el oda, ahová mennie kell.

- Rendben, tanárnő! – vigyorgott rám. Talán csak azért, mert ezen a napon megmentette az életemet, de megengedtem felé egy apró kis mosolyt, viszonzásként.

Kisétáltam az kocsimhoz, kinyitottam, és hagytam, hogy beszálljon az anyósülésre.

A munkahely, amit kiszemeltem, közvetlenül a lakásom mellett volt, egy apró kis bárban kellene pincérkednem, ha sikerülne.