3. fejezet

Meg is érkezett a harmadik fejezet, amire remélem fogunk pár kritikát kapni! :D

Amennyire vártam az első táncórámat, annyira volt rossz érzés tudomásul venni, hogy épp a társastáncokat vették a többiek, mikor én ide bekerültem. Mint mindenféle táncot, ezt is nagyon szerettem, bár a partnerek terén mindig kifogtam azt, aki a legbénább volt. Ennek ellenére mindig is én és a párom álltunk az első sorban, köszönhetően a modellalkatomnak, ami csak úgy vonzotta a tekinteteket, így a többiekről totál elfeledkeztek. Hiába akartam én az iskolai előadásokon hátraállni, soha nem az történt, ahogy azt a gazdag színészek gyereke akarta, ellentétben azzal, amit a többiek mondtak.

Beültem a még teljesen kihalt terembe, és vártam, hogy megérkezzenek a többiek. Pár perc elteltével meg is érkezett az első tanuló, aki nem más volt, mint (sosem találtam volna ki, hogy ő is itt lesz) Gabriel Myracle. Leült mellém, fejét hanyagul a tornaterem talajgyakorlathoz használt szivacsára döntve. Reméltem, hogy legalább egy percig nem szól hozzám, de ez a remény igen hamar szertefoszlott.

- Szóval az új lány úgy döntött, beszáll a táncos csapatba. Jó döntés, remélem, lealázod a többieket – kacsintott rám. – Egyébként, ha kíváncsi vagy, épp a társastáncot vesszük. Szereted?

- Ami azt illeti, nem igazán – feleltem őszintén.

- És ennek mi az oka, ha nem zavar, hogy megkérdeztem?

- Nem, egyáltalán nem zavar. Tudod, nem olyan lány vagyok, aki véka alá rejti, mit gondol a világról. Legalábbis egy ideje biztos ilyen vagyok – megengedtem egy halvány mosolyt. – Egyszerűen nem vagyok valami társasági lény, ennyi az egész. Meg persze az is benne van, hogy mindig engem állítottak az első sorba az alakom miatt. Elegem van abból, hogy az emberek csak a külső szépet látják bennem.

- Szeretnéd, ha valaki végre a belsődre is koncentrálna? Vagy csak a belsődre? Ha elhanyagolnák, ami kívül van, és csak azt látnák, mi van benned ott legbelül?

- Igen, valami ilyesmi. De már megtanultam, hogy ez soha nem teljesülhet.

- Ne mondj ilyeneket, mert én például csak a belsődre koncentrálok.

- Haha, jó vicc. És mit gondolsz rólam?

- Maszkot viselsz. Próbálsz ridegnek és elérhetetlennek látszani mások előtt, de közben meg elkeseredetten vágysz a törődésre, a szeretetre. eltaszítasz magadtól mindenkit, aki szeretne téged, csak mert a múltadban voltak olyanok, akik kihasználtak, és így elvesztetted az emberekbe vetett hited. A múltba tekintesz, pedig a jövőd szép lenne, ha hagynád.  Beszélgess az emberekkel, ne zárkózz el tőlük. Ha most megfosztod magad az élet apró örömeitől, akkor később már nem tudod visszafordítani.

- Óh – Többet nem tudtam mondani, mert minden, amit mondott, igaz volt rám. Tényleg elzárkóztam a világtól, mert becsaptak, és tényleg vágyom a szeretetre, amit úgy érzek, sosem kaphatok meg. Persze, igaza van ebben is: Nem is teszek érte. De mégis mi veszteni valóm van? Új iskola, új társak, új lehetőségek, és itt senki sem ismeri a nevem. Serenity Williams itt végre átlagos lehet. De én meg sem próbálom az átlagos tinédzserek életét élni. – Szóval barátkoznom kellene a többiekkel, esélyt adni nekik?

A következő beérkező egy nagyon kedves arcú, barna hajú lány volt. Hozzánk közel ült le, és elővett a táskájából egy üveg Nestea Vitao zöld teát, amit eperrel ízesítettek. (Bocsi, de ez a kedvencem XD) Letekerte a kupakot, és inni kezdett. Mikor befejezte, magam sem tudom miért, megszólítottam.

- Szia! Serenity vagyok – mutatkoztam be.

- Helló! Én meg Elizabeth, de a Lizt sokkal jobban szeretem. Új vagy itt? Vagy csak az én figyelmemet kerülted el?

- Nem kerültem el a figyelmed, ugyanis csak most kerültem ide egy másik suliból. Elegem lett a szüleim akaratából, és a sarkamra álltam.

- Értem. Figyi, te honnan vagy nekem ilyen ismerős? Mintha már láttalak volna valahol… - Ettől a kérdéstől rettegtem, hogy lebukom.

- Nem hiszem, hogy láttál, mert egészen eddig London másik felében éltem.

- Nem, nem személyesen gondoltam. Teljesen hasonlítasz valami filmsztárra. Talán Valerie Williams-re. Igen, pontosan olyan árnyalatú a hajad és a szemed. Mintha a fiatalkori hasonmása lennél. Nagy rajongója vagyok neki, annyira jó, amit csinál.

- Naná, csodálatos – morogtam – Éppenséggel csak a drága kicsi lányával nem törődött, miközben előremenetelt a reflektorfényben – tettem hozzá gondolatban.

- Te nem igazán rajongasz érte – mondta.

- Nem, de attól függetlenül nem zavar, hogy beszélsz róla. – Valamelyest örültem, hogy végre képes voltam kilépni a burokból, ami körbevett engem, és képes voltam normálisan viselkedni egy velem egykorúval. Ráadásul benne egy igazán közvetlen lányt ismertem meg, akivel bármilyen apróságról órákig el lehet beszélgetni. A terem lassan megtelt emberekkel, és elhangzott a csengő is, ami után két perccel a tanárnő is beért, majd becsukta maga mögött az ajtót. Az arca alapján kedves, harmincas éveiben járó, barna hajú, szép nőnek látszott. De már annyiszor láttam olyant, hogy a látszat csal, hogy nem akartam reménykedni.

- Sziasztok, srácok! – Ez a hangnem azt mutatta, hogy közel állnak egymáshoz a csoporttal, ami egyszerre jelentett számomra jót és rosszat. – Mostantól egy új lányt is köszönthetünk a mi kis csoportunkban, aki reményeim szerint jó táncos. – Akaratlanul is mosoly csúszott az arcomra arra, hogy remélhetőleg jó táncos vagyok. Nemcsak hogy jó, hanem kitűnő táncos vagyok, ezt el kell ismernem. – Párszor eltáncoljuk a legújabb táncunk koreográfiáját, majd próbálj meg becsatlakozni. A párod Gabriel lesz, mert neki nincs. Rendben lesz?

- Persze, hogy rendben lesz.

A koreográfiájuk korántsem volt számomra bonyolult, egy egyszerűbb lépésekből álló salsa volt. Ez a tánc a latin-amerikai táncokban is a legfűszeresebb, legerotikusabb volt. És az é szerencsémmel ezt a táncot pontosan azzal kell táncolnom, akihez talán a legközelebb kerültem az elmúlt napokban, akaratom ellenére. Nem akartam még közelebb lenni hozzá, főleg nem egy ilyen tüzes tánc közben. Biztos nem értené félre, mert ő ahhoz túl jó, de nem akartam kockáztatni, hogy még inkább kötődjek hozzá. A barátság tökéletesen elég, nem kell más. Miután háromszor egymás után eltáncolták előttem lassan, a tanárnő megkért, hogy álljak be én is. Nem okoztam magamnak csalódást, mert bár tényleg csak párszor láttam a koreográfiát, azonnal belelendültem, és egy-két nehezebb lépés kivételével semmit sem hibáztam.

- Ez igen!- gratulált a tanárnő. – Nagyon ügyesen táncolsz, nem tudom, mondták-e már neked.

- Persze, milliószor – válaszoltam könnyed, csevegő hangnemben. – De mindig azt mondom, hogy lehetne jobb is.

- Nem, ez tökéletes – mondta Liz, kilépve a sorból. Neked részt kellett venni valamilyen táncversenyen, biztosan onnan ismerlek! – emelte fel a hangját. Ez igaz is volt, mert miután anya felfedezte eme csodás tehetségemet, rengeteg ilyen jellegű rendezvényre hurcolt el, ahol sorra nyertem a díjakat, de én sosem hittem, hogy önmagamért. Valahogy biztos benne volt az is, hogy a szüleim híresek, és vagy lefizették a zsűrit, vagy azok tartották jó reklámnak, ha én leszek a győztes.

Boldogan léptem ki a táncteremből, ami furcsamód még a nap további részében sem szűnt meg. Mindenféle nehézség nélkül elbeszélgettem Lizzel és a barátaival, és válaszoltam is a kérdéseikre, nem engedtem el a fülem mellett azokat. Bár pár dologról a saját érdekemben nem beszéltem, ők mégis elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Még soha nem éreztem ezt az érzést, és rá kellett döbbennem, hogy titokban mindig is erre vágytam, csak szándékosan elzárkóztam előle. Ahogy Gabriel mondta, elzárkóztam előle, álarcot viseltem, amit még most sem vetettem le, csupán megszólalt egy hang az álca mögül. Egy hang, ami azt mondta, változtass magadon, hogy elfogadhasd az új életed, és hátrahagyd a régit, amennyire csak lehetséges.

Némán baktattam hazafelé a kihalt utcákon, és a gondolataimba merültem, mikor megszólított.

- Tudod Ser, kíváncsi vagyok, mikor leszel hajlandó elmondani nekik, hogy valójában kik is a szüleid. – Annyira megdöbbentem, hogy leejtettem a vállamról a divatos iskolatáskámat, és a könyveim mind kipotyogtak az útra.

- Muszáj volt megijesztened? Most szedhetem össze a cuccaim a földről - nyafogtam.

- Terelsz, megint – mondta, miközben lehajolt, hogy segítsen helyrehozni azt, ami az ő hibája.

- Nem terelek, mert tényleg megijesztettél – érveltem.

- Ez igaz, valóban megijesztettelek. De pontosan, mit mondtam, amitől megijedtél. – Összeszorítottam az ajkaimat, ami nálam az idegesség biztos jele. Amilyen átható pillantással fürkészett engem, rá kellett jönnöm, hogy nem blöfföl, tudja, amit titkolni próbáltam.

- Honnan jöttél rá? – tettem fel a kérdést, ami a legcélravezetőbb volt.

- Könnyű volt. Rengeteget hallani a Williams házaspárról. És te pont Williams vagy. Beírtam hát a keresőbe a neved, és csodák csodájára kiadta a Blaise illetve Valerie névvel együtt. Nem volt valami nehéz. De miért titkolod?

- Csak mert nem akarom, hogy tudják.

- Szóval nem akarod elmondani. Mindegy, de azért meghívhatlak egy pizzára? – Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja annyiban hagyni.

- Nem érek rá – válaszoltam.

- Ezt most csak a büszkeséged mondja, de tudom, hogy nincs semmi dolgod. – Mintha tudta volna, mit kell mondania, hogy elfogadjam a meghívást.

- Oké, meghívhatsz egy pizzára nálatok.

A hangulatos kis bárban, ahol holnap elkezdem életem első munkanapját, örömmel fogadtak engem is, Gabriel mellett. Az egyik alkalmazott, amint Gab kijelentette, mit szeretne először egy üres kis szobába terelt minket, majd elrohant azzal, hogy elkészíti a pizzánkat. Csak ketten maradtunk, aminek hatására ismét megkérdezett.

- Szóval, miért is nem szeretnéd, ha megtudnák, kik is a szüleid? – Letettem a táskámat, és úgy döntöttem, töviről hegyire elmondok neki mindent, kezdve azzal, miért nem bízok az emberekben, és miért költöztem el otthonról.

2. Bloody Moon

Sziasztok!
Meghoztam a kövi fejit, remélem elnyeri néhányatok tetszését és kapok pár kritikát!:)
Maiza

A csönd kettőnk között kezdett egyre inkább kínosabbá válni, így bekapcsoltam a rádiót, és nyomban megszólaltak Rihanna legújabb számának első taktusai. Mivel Gabriel mellettem ült, és egy szót se szólt, kezdtem már azt is elfelejteni, hogy itt van, így halkan dúdolgatni kezdtem, az ismerős dallamot.

- Szép a hangod! – jegyezte meg, mire nyomban felé kaptam a fejem. Átható tekintetétől a hideg is kirázott, és ami a legfurcsább volt, hogy jó értelemben. Úgy éreztem, a legsötétebb, legrejtegetettebb titkom is meglátja, amint szemembe fúrja éjfekete íriszeit.

- Kösz, azt hiszem… – motyogtam, majd inkább visszairányítottam figyelmem az út felé, mielőtt még nekimentem volna egy másik autónak.

- Hol tegyelek ki? – kérdeztem, mereven az útra szegezve tekintetem.

- Én a Bloody Moonba megyek, ha nem arra mész, jó, ha kiteszel itt! – jött a felelet, mire döbbenten meredtem rá, ugyanis úti célunk teljesen megegyezett.

- Nem, elviszlek, ugyanis én is oda megyek! – préseltem ki magamból a szavakat, és a kezdeti paranoiám jeléül eszembe ötlött, hogy talán ha már egész nap kitartóan koslatott utánam, a végén még a lakásomra is követni fog, ám ezt hamar elvetettem, ugyanis a nap folyamán egyszer sem ejtettem ki reménybeli munkahelyem nevét.

Kissé ugyan még mindig kétkedve fogadtam a hírt, ám szótlanul vezettem tovább, majd mikor leparkoltam, pont a bár előtt. Pár percig még ültem a kocsiban, s lehunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam. Őszintén bevallom, hogy izgultam, és nem csak azért, hogy egyáltalán összejön-e a munka, hanem, azért is, hogy a leendő munkatársaim és környezetem, ne ismerjen fel, vagy ha fel is ismer, ne akarjon hasznot húzni ebből. Fogtam a táskám, majd kiszálltam a kocsiból, teleszívtam a tüdőm a friss, jeges levegővel, majd ahogy Gabriel kiszállt, bezártam azt.

Még magamnak is rosszul esett bevallani, hogy mennyire szívdöglesztően nézett ki. Fekete haja kissé fel volt zselézve, fehér bőre pedig egészen különleges, szinte félelmet keltő kontrasztot alkotott éjfekete pillantásával és hajával. Sötét farmert viselt, mélykék inggel és rajta bőrdzsekivel. Fel nem tudtam fogni, hogy nem fagy meg, hisz én még a kötött pulcsimban és vastag, fekete szövetkabátomban is majd megfagytam.

Amint észrevette, hogy rajta legeltetem szemeim, nyomban rám pillantott, mire érthetetlen módon zavarba jöttem, majd hogy elrejtsem szederjes színben játszó arcom, sarkon fordultam, majd besétáltam a bárba.

Odabent kellemes meleg fogadott, keveredve a fenséges pizza illattal, mire gyomrom rögtön panaszos korgásba kezdett. Ekkor döbbentem rá, hogy reggeli óta nem is ettem semmit. Gabriel is belépett a nyomomban, hangosan köszönve, mire a konyhából kisietett egy barna kardigános, fekete öltönynadrágot viselő, kissé pocakos középkorú férfi. Barna szemei vígan csillogtak, míg ugyancsak barna haja sűrű csigákban pöndörödött a feje tetején.

- Gabe, hogy vagy fiam? – fogott kezet a mellettem álló sráccal, miközben boldog mosoly terült szét az arcán. – Na és, ki ez a gyönyörű teremtés? Tán nem a barátnőd? – fordult most felém, mire nyomban tiltakozni kezdtem volna, de Gabriel megelőzött.

- Ő igazából az állásinterjúra jött, Emmerich bácsi! – közölte az úrral, mire az egy bocsánatkérés után, egy asztalhoz vezetett, majd miután tiltakozásom ellenére, elküldte Gabe-et, hogy hozzon nekem pizzát, kezdetét vette az interjú, ami inkább volt baráti társalgás, mintsem igazi állásinterjú.

A srác hamar visszatért, majd leült közvetlen mellém, és figyelmesen hallgatta beszélgetésünk. Hiába nem néztem még véletlenül se felé, tudtam, hogy végig rám szegezi eszméletlenül szép szemeit, és e ténytől kissé zavarba jöttem. Hihetetlen, hogy nem teljes egy napja ismertem ezt a srácot, mégis olyan hatással volt rám a legelső perctől fogva, amit nem tudtam hova tenni, ráadásul az agyam egy elrejtett zugában, örökösen felvetődött a gondolat, miszerint nem kéne vele barátkoznom egyáltalán, hogy veszélyes rám nézve.

Szerencsére gyorsan megbeszéltük a dolgokat, és megegyeztünk, hogy hétfőn, szerdán és pénteken jövök délutánonként, mivel mára még be volt hívatva az elődöm, az aznapi délutánom még megkaptam. Hiába tiltakoztam, Mr. Myracle rám tukmált egy egész pizzát, így azzal együtt hagytam el a bárt.

Megkönnyebbülve tértem be a lakásba, átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd a kanapéra telepedve a tévét bámulva ettem meg az estebédem. Azt hittem legalább a mai napom eltelik nyugalmasan, azonban ahogy csörögni kezdett a mobilom, és a kijelzőn megpillantottam anyám nevét villogni, iszonyatosan erős késztetést éreztem, hogy kinyomjam, ám végül mégis felvettem.

- Szia, anya! – leheltem, majd visszahuppantam a kanapéra.

- Szia, kicsim! Igazából csak azért hívlak, hogy nem lenne-e kedved eljönne velem Milánóba? Donatella most adja ki a legújabb kollekcióját, és nagyon nyomatékosan közölte velem, hogy mindenképpen ott a helyünk. Persze az utána lévő partira is hivatalosak vagyunk, ezen kívül meglepetése van számodra, amit nem akartam elárulni neked, de nem bírok magammal. Azt mondta, szeretné, ha te lennél a Versace új arca. Hát nem csodálatos? – csiripelte a fülembe, teljesen felvillanyozódva, én azonban cseppet sem éreztem úgy, hogy ez olyan csodálatos lenne.

- Én igazán nem akarlak megbántani, de te is tudod, hogy abbahagytam a modellkedést! Már ezerszer átbeszéltük ezt, nem akarok többet kifutóra lépni! – válaszoltam nyomatékosan, mire csak dühödten fújtatott egyet.

Tisztában voltam vele, hogy megbántottam, de már annyiszor megvitattuk ezt az egészet, hogy tényleg képtelen voltam felfogni, miért nem érti meg végre. Többek között a modellkedés volt az egyik oka annak, hogy ennyire nem bízom senkiben. Amint megtapasztaltam, hogy mennyire kizsigerelik és kihasználják az embereket, mind a modellszakmában, és mind a show-bizniszben, kezdtem észhez térni, hogy a szüleim által felépített világ, hiába csillámporos, szinte ésszel felfoghatatlan, én mégsem kérek belőle.

Minekután elég hamar bedobtak a mélyvízbe, mondván, hogy nekem is tovább kell vinnem a szülői hozományt, a tehetséget és a hírnevet, sajnos már a gyermekkorom sem volt oly felhőtlen, melyet szerettem volna. Sokáig magántanuló voltam, hisz a tévés szereplések és a modellkedés szinte minden időm lefoglalta, aztán mikor elkezdtem kamaszodni, végre kiharcoltam, hogy rendes iskolába járhassam, hogy végre érintkezhessem olyan korombeliekkel is, akiknek átlagos életük van. Azonban, amennyire vártam, hogy végre találkozhassam velük, annál nagyobb csalódás ért, mikor megismertem őket. Egy olyan embert nem tudnék megemlíteni, aki nem azért barátkozott volna velem, hogy segítsek neki híressé válni, vagy, hogy amint jó barátok lettünk, kiteregette volna minden egyes titkom a sajtónak.

Köszönhetően ezeknek, elég hamar fel kellett nőnöm, és elég hamar elértem arra a szintre, hogy megelőzve a bajt, már saját magam tartottam távol az embereket magamtól, hisz rettegtem, hogy mi lesz, ha mindaz, amit át kellett élnem, most megismétlődik.

- Most haragszol? – törtem meg a vonal túloldaláról hallatszó metsző csendet.

- Ugyan már kincsem, hogy gondolhatsz ilyet? Én csak kissé csalódott vagyok, annyira izgatott voltam, hogy újból a reflektorfénybe kerülsz, hogy eszembe se jutott, hogy ezt te ellenzed! – válaszolta, mire csak sóhajtottam egyet. Miután kitárgyaltuk, hogy jól vagyok, és, hogy semmi érdemleges se történt, az alatt a 3 nap alatt, amit új otthonomban töltöttem, elbúcsúztunk egymástól, majd leraktuk a telefont.

Szemeim behunyva dőltem hátra a kanapén, s kezdtem el töprengeni a ma történteken. Pár óra távlatából annyira hihetetlennek látszott, mindaz, ami ma velem történt. Még mindig meghökkenéssel töltött el, hogy ha Gabriel nem lök félre, talán aznap meghalok, a rám zuhanó gerendától. Akármennyire is tartottam ellenszenvesnek, rá kellett, hogy döbbenjek, miszerint még csak meg se köszöntem a tettét. Erre a gondolatra iszonyúan elszégyelltem magam, gondolatban feljegyeztem, hogy holnap első dolgom lesz meghálálni neki, amit értem tett, amint találkozom vele.

Mivel iszonyat fáradtnak éreztem magam, gyorsan lefürödtem, majd felvéve a pizsamám, bújtam az ágyba, ahogy becsuktam szemeim, el is merültem az álmok birodalmában.

Másnap ismét az idegesítő pityegésre ébredtem, így kissé ingerülten kezdtem el hadonászni éjjeli szekrényem irányába, hogy aztán a vekkerre csapva megszüntethessem a zajt. Nyűgösen feküdtem a hátamra, és bármit megadtam volna azért, ha csak pár órával is többet alhatok, azonban ahogy eszembe jutott, hogy ma végre kezdetét veszik a táncóráim, nyomban felpattantam, majd a fürdőbe vonultam.

Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd felvettem a már előkészített fekete, batikolt farmert, egy bő, barna, fekete csíkos hosszú ujjúval. Megreggeliztem, majd bepakoltam a táskámba, melynek mérete jócskán megnőtt, köszönhetően, a táncórákra kellő ruháknak. Mikor kilestem az ablakon, meglepetten szemléltem, hogy a tájat csillogó porcukorként fedi be a friss hó, mely még most is kövér pelyhekben hullt alá a szürke fellegekből. Ennek örömére, úgy határoztam, hogy az utat az iskoláig gyalog teszem meg, így felvettem a lapossarkú fekete combcsizmám, majd az ugyancsak fekete szövetkabátom, a nyakamra tekertem még egy méregzöld sálat, s a hozzá tartozó sapkát is felvettem.

Amint kiértem az utcára, nagyokat szipákoltam a friss, jeges levegőből, mely kellően felébresztett. Izgatottan vártam már, hogy végre odaérjek, és, hogy belépve a táncterembe, nyomban táncolni is kezdjek. Ez volt az én szenvedélyem, az életem, a menedék, ahová bármikor elbújhattam, ha valami megrázó történt velem.

Amióta csak az eszem tudom, táncoltam, igaz, hogy a modell-szakma mellett nehéz volt, de majdnem mindennap szakítottam rá időt, ahhoz sosem voltam elég fáradt, hogy megfosszam magam a napi adag táncomtól. Többek között ezért is döntöttem emellett az iskola mellett, hisz amellett, hogy itt kevésbé esélyes, hogy felismerjenek, a művészeti tagozata igen sikeres, s évről évre képzi a tehetségesebbnél tehetségesebb diákokat.

Köszönhetőn a hónak, az utak igen csúszósak voltak, és mivel eléggé a gondolataimba mélyedtem, egy óvatlan lépés után a fenekem találkozott a fagyott talajjal. Mérgemben morgolódni kezdtem, és nagyot csaptam a körülöttem elterülő hóra, mire a hátam mögül egy iszonyatosan édes, mégis kissé rekedt nevetés harsant fel. Dühösen fordultam meg, és már készültem is megmondani a magamét a mögöttem álló, rajtam mulató egyénnek, azonban mikor megláttam az említett személyt, nem jött ki egy hang sem a torkomon, ugyanis a harsányan nevető alak, nem más volt, mint Gabriel Myracle.

- Ne haragudj! Csak annyira eszméletlenül aranyos voltál! – fejezte be végre a kacagást, és vígan csillogó szemekkel meredt rám, mire csak összevontam szemöldököm, és sértődött arckifejezéssel néztem rá. Még mindig kissé rötyögve jött közelebb, majd kezét felém nyújtva ajánlotta fel segítségét. Pár pillanatig még töprengtem rajta, hogy elfogadjam-e azok után, hogy kinevetett, ám mivel rájöttem, hogy egyedül elég nehézkes lenne felállni a fagyott talajról, megfogtam a kezét. Ahogy belehelyeztem apró kezem az ő hatalmas tenyerébe mintha villám cikázott volna át a testemen. Meleg kezével közre fogta enyém, mely így eltűnt benne, majd egy könnyed mozdulattal felhúzott. Így, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, végre megfigyelhettem, hogy az éjfekete szempárban ki se lehet különíteni szembogarát.

- Köszönöm! – hálálkodtam halkan, s elhúztam kezem, mire egy percig mintha csalódottságot fedeztem volna fel arcán, aztán újból vigyor terült szét rajta.

- Szívesen! – felelte, mire ismét útnak indultam, abban a reményben, hogy ennyivel le is zavartuk a beszélgetést, s zavartalanul folytathatom utam, ő azonban úgy látszik nem így gondolta, mivel mellém szegődött.

- Én azt is meg szeretném köszönni, hogy tegnap félrelöktél! Igazán nagyon hálás vagyok! – nyögtem ki végül, rálesve.

- Mint az előbb is mondtam: Szívesen! – ismételte magát mosolyogva, mire megdöbbenésemre én is viszonoztam mosolyát, és csendben meneteltünk tovább a szállingózó hóban.

Első fejezet - Az iskola

Meghoztuk az első fejezetet, remélem tetszeni fog, és írtok kritikát! :D

A vekkeróra észveszejtő sikítozására ébredtem, ami egyáltalán nem volt számomra jó érzés. Eddig mindig a lakáj keltett fel, hogy ideje lenne elkezdenem készülődni az iskolába, de soha nem kellett ilyen ricsajra ébrednem még. Dühösen fújtatva ültem fel az ágyamon, és nyomtam le a sípoló kis idegbajt okozó tárgyat. Hajnali öt volt még csak, de ha teljesen el akartam készülni, már ekkor fel kellett kelnem. Belebújtam a papucsomba, és kicsoszogtam a tökéletesen hófehér fürdőszobába. Lezuhanyoztam, megmostam a fogam, majd visszamentem a szobába, ahol már az általam gondosan előkészített ruhadarabjaim vártak. Az első iskolai napra úgy döntöttem, egy dögös, lila inget és egy egyszerű farmert veszek fel. Már előre féltem, milyen lesz, mert mikor ezt az egész dolgot kitaláltam, már akkor eldöntöttem, hogy új suliba iratkozok be. a régit meg hagyom a csudába, oda egyébként is egy csomó kényes liba jár. Most is egy művészeti iskolába fogok járni, csak épp nem az elitréteg sulijába. Nem várok sokat az emberektől, mert már annyit csalódtam bennük, hogy nincs is igazán kedvem velük beszélni. Az első csalódás akkor ért, mikor négy évesen szerettem volna eldicsekedni a szüleimnek azzal, hogy milyen szépet rajzoltam, de ők elhajtottak azzal, hogy most nem érnek rá velem foglalkozni, mutassam meg inkább a dadámnak! Azután jött az iskola, és jöttek a hazug barátok, akik szerették volna megnézni a híres Williams család villáját, később pedig együtt akartak bulizni velem, csupán tizenöt perc hírnévért. Az utolsó hónapokban már nem is beszéltem velük, csak, ha kérdeztek valamit, akkor válaszoltam, a legtöbbször elutasítóan. Mikor bejelentettem, hogy hamarosan nem fogok ebbe a suliba járni, hallottam, hogy a lányok a mosdóban arról sugdolóznak, hogy mekkora megkönnyebbülés ez nekik, hogy végre nem kell egy álszent kis ribanccal együtt tanulniuk. Mikor ezt meghallottam, azt hittem, elnevetem magam. Még hogy én vagyok egy álszent kis kurva? Akkor nem tudok semmit sem mondani rájuk, ami elég súlyos.

Hét órakor, mikor megreggeliztem, és elintéztem minden itthoni dolgomat, utoljára belenéztem a tükörbe. A változás nem volt szembeszökő, de én észrevettem. Tegnap, mikor ugyanezt tettem, még egy éretlen lány állt a tükör előtt, most azonban egy felelősségteljes felnőtt nézett vissza rám. Sok magazinban olvastam már olyanokról, akiknek túl korán kellett felnőniük, és csak most éreztem át igazán mindennek a súlyát. Ha tehetném, ismét gyermek lennék, de jobb szülőkkel. Már régen meg kellett volna tennem ezt a lépést, de ameddig a nagyanyám élt, addig nem akartam, hogy csalódjon bennem, mert ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Bezártam az ajtót, majd a garázs felé vettem az irányt, ahol már várt a piros Porschém. Az iskola egy kicsit volt csak messze onnan, ahol laktam, mégis ez volt a legközelebbi, ami nem a gazdagoknak van fenntartva. Mikor begurultam a parkolóba, egy kissé elvörösödtem, ami annak volt köszönhető, hogy szemmel láthatóan nekem volt a legjobb autóm. Az enyémhez képest még a tanároknak is rozzant tragacsuk volt, nemhogy a diákoknak. Bár nem igazán tudott érdekelni, láttam rajtuk, ahogy furcsán néznek rám, hogy vajon mit keresek én itt, ebben a középiskolában. Egyenesen a mérsékelten szépnek nevezhető ajtó felé vettem az irányt, és benyitottam. Az épület belseje hatalmas volt, de szerencsére egy tábla jelezte, merre van az igazgatói iroda. Kedves, harmincéves forma nő ült egy asztal mögött, és köszöntött, mikor beléptem.

- Szia, biztosan te vagy Serenity! – köszöntött. – Szóval úgy döntöttél, átiratkozol hozzánk. A papírjaid már megérkeztek a régi iskoládból, neked csak alá kell írnod pár hivatalos nyomtatványt, és máris elkezdheted az életedet itt. – Miközben én kitöltöttem, amit kellett, ő elkezdte olvasgatni az adataimat, és természetesen nem állta meg szó nélkül, mikor elolvasta a szüleim nevét.

- Nahát, a szüleid Blaise és Valerie Williams, a híres színészek? – érdeklődött őszintén, mire az arcom elkomorult. – Nem jöttél ki jól velük? – faggatózott, mikor épp aláírtam az utolsó nyomtatványt.

- Nem szeretnék erről beszélni – feleltem, majd felálltam, és kisétáltam az órarenddel, amit már a beszélgetés elején odaadott, a folyosóra. Örvénylő tömeg fogadott, mert mindenki az órájára sietett, tanár és diák is. Mélyen belebámultam a lapomba, így nekimentem az első utamba kerülő fiúnak.

- Bocsáss meg, véletlen volt – néztem fel a kápráztatóan fekete szemekbe.

- Semmi baj – szabadkozott. – Te ugye új vagy itt? – kérdezte meg.

- Igen. –  A továbbiakban kerültem a tekintetét, mint általában az embereknek, ez alól egyedül a nagymamám volt kivétel.

- Segítsek megtalálni a termedet? – udvariaskodott.

- Nem kell – feleltem. – Majd megtalálom. – Elsétáltam mellette, de éreztem, hogy követ mind a lépeseivel, mind a tekintetével. Nagy nehezen végre megtaláltam az első órám színhelyét, de még oda is bejött hozzám.

- Micsoda meglepetés, pontosan itt lesz óránk mindkettőnknek! – Úgy tűnt, nem adja fel egykönnyen, és továbbra is azon fáradozik, hogy engem szóra bírjon.

- Aha – morogtam. – Csodálatos…

- Ráadásul az egyetlen szabad hely mellettem van, úgyhogy akár nyugodtan le is telepedhetsz mellém.

- Inkább megvárom, mit mond a tanár – vágtam rá.

Az én „szerencsémmel” természetesen pont mellé ültetett, de legnagyobb meglepetésemre egész órán hozzám sem szólt, kivéve akkor, mikor elvette az órarendem, és tanulmányozni kezdte. Megjegyezte ugyanis, hogy minden óránk együtt van. Szorosan mellettem sétált, miközben átmentem a másik terembe. ahol a matekóra várt. Sok emberrel ellentétben nekem erősségem ez a tantárgy, de soha senki orra alá nem dörgöltem ezt a tudásomat. Mint minden más iskolai órán, ezen is meghúztam magam a leghátsó sarokban, és végig csendben maradtam.

Lassan és unalmasan telt a nap, mert ma nem volt semmi művészettel kapcsolatos tárgy, ami kikapcsolt volna. Próbáltak beszélgetni velem néhányan, és időnként válaszolgattam is a kérdéseikre, de a legtöbben, főleg, akik látták a belépőmet az iskolába, inkább csak átnéztek rajtam.

Már épp sétáltam volna kifelé a parkolóba, de még az épületben voltam, mikor valaki olyan erősen meglökött, hogy azonnal a földre kerültem, aki pedig az okozója volt, az fölém került. Közvetlenül ezután hangos robajjal ledőlt az a mennyezetet tartó gerenda, ami alatt fél perccel korábban elsétáltam. Aki pedig eddig fogva tartott, végre elengedett, és feltápászkodhattam. Mintha sejtettem volna, természetes Gabriel volt a „csodás” megmentőm. Mindenki körénk gyűlt, úgyhogy esélytelen volt, hogy gyorsan elmenekülhessek, így aztán megálltam a kör közepén, és megpróbáltam át-átnézni a tömegen, hogy mikor jön már az igazgató, hogy feloszlassa a tömeget. Szerencsémre legalább fél perc múlva ott termett, így legalább a bámészkodók eltűntek a képből.

- Jól vagy, Serenity? – kérdezte meg aggódva.

- Persze hogy jól vagyok, de sietnem kéne egy állásinterjúra… - jegyeztem volna meg, de leintett, hogy először megnéz egy orvos.

- Igazgató asszony, tényleg jól van. Még időben megláttam, hogy az oszlop leszakadni készül, így el tudtam lökni onnan. Nincs szüksége arra, hogy megvizsgálják. – Ez idő alatt én végig az arcát figyeltem, ami meggyőző arckifejezéssel nézett a beszélgetőpartnerére, aki meg is adta magát.

- Hát rendben, de ha bármi problémád van, azonnal szólj valakinek. Gabriel, te pedig kísérd el oda, ahová mennie kell.

- Rendben, tanárnő! – vigyorgott rám. Talán csak azért, mert ezen a napon megmentette az életemet, de megengedtem felé egy apró kis mosolyt, viszonzásként.

Kisétáltam az kocsimhoz, kinyitottam, és hagytam, hogy beszálljon az anyósülésre.

A munkahely, amit kiszemeltem, közvetlenül a lakásom mellett volt, egy apró kis bárban kellene pincérkednem, ha sikerülne.