(Gabriel)
1945 kora tavasza a náci Németország fiataljainak nem úgy telt, ahogy egy normális helyen kellett volna. Nem volt választásunk, ha akartak, ha nem, be kellett szállniuk a reménytelen harcokba. Az idősebbek többsége vagy meghalt már, vagy belerokkant a csatába, de senki nem volt már épp közülük.
Szeretett szülővárosomat, Kiel-t ostromolták azon a végzetesnek tűnő napon, mikor találkoztam a halállal. Sajnos akkoriban nem volt választása egy tizenévesnek, mindenféleképp mennie kellett védenie a „hazáját”. Ugyanakkor mindenki pontosan tisztában volt vele, nincs többé olyan, hogy haza, mert számunkra itt a vég. Az emberek végre elgondolkodtak, miért engedtek hatalomra jutni egy ilyen borzalmas diktátort, mint őt, de már nem volt visszaút. Akkor gyűlöltem meg végérvényesen és visszavonhatatlanul, mikor az orrom előtt vitték el a legjobb barátomat a származása miatt a haláltáborba.
- Félek! – mondta a mellettem álló, alig tizenöt éves fiú. Összeszorult a szívem, arra gondolva, hogy ő még nálam is kevesebbet élt, és soha nem tapasztalhatja meg a világ szép dolgait. Nekem legalább kijutott belőle néhány, ha nem is minden lényeges.
- Ne félj! Menj bátran a halál elé, és az elkerül majd! – Apám mindig ezt mondogatta, mikor féltem valamitől, ami veszélyesnek bizonyult.
A következő pillanat eseményei olyan gyorsan történtek, hogy szinte fel sem fogtuk. Valami becsapódott a térre, olyan erővel, hogy nekivágott az egyik falnak. Elég erősen bevertem a fejem, nem éreztem a lábaimat, és éreztem, hogy egyre inkább távozik belőlem az élet. De még mindig jobban jártam, mint az a fiú, aki azt mondta, fél. Mikor egy kicsit oldalra fordítottam a fejemet láttam, hogy ott fekszik élettelenül a földön, akár egy rongybaba. Lám félt, és a halál hamar rátalált.
- Én nem félek a haláltól! – nevettem fel keserédesen. – Ha most van itt az ideje, akkor meghalok. De nem érdekel már semmi.
- Nagyon helyes, hogy nem félsz! Nem szabad félni – hajolt fölém egy idegen. Mintha aranyszínű fény vonta volna körül az egész testét, amiből sugárzott a jóindulat, a tisztaság, a segítőkészség. Ráhelyezte a kezét a mellkasomra, aminek hatására furcsa melegség áradt szét a testemben, majd elhomályosult előttem a világ, végül minden elsötétült.
Mikor felébredtem, egyszerre több dolog is feltűnt nekem: Először is, már nem vagyok a köztéren, sőt, valószínűleg kilométerekre vagyok az otthonomtól. Másodszor, már egyáltalán nem éreztem azt a fájdalmat, ami a robbanás után tört rám. Mintha kicseréltek volna. A férfi, aki megmentett, a sarokban ült, és várt, mikor kezdek kérdezősködni. Rajtam ne múljék.
- Ki maga, és hogyan kerültem ide? – kérdeztem.
- Emmerich Myracle vagyok – mutatkozott be nekem. – Te pedig Gabriel Schiller vagy, tizenhét éves fiú, akinek nem volt választása abban, hogy elmenjen-e a háborúba, vagy sem. Úgy kerültél ide, hogy megmentettelek a haláltól. Bátor fiú vagy, hogy nem félsz tőle, és az apádnak is igaza volt, mikor azt mondta, hogy ha bátran szembemész a halállal, az elkerül majd.
- Honnan tudja maga mindezt rólam?
- Ismerem az egész múltadat, Gabe. Tudom, mennyi mindent el kellett tűrnöd, milyen szörnyű volt megtudnod, hogy az apád meghalt, vagy a barátod elhurcolása a haláltáborba. Mindent tudok rólad. Most pedig azért vagy itt, mert nem törtél meg ezektől a megpróbáltatásoktól, és ugyanolyan tiszta szívű vagy, mint voltál. Ezért is választottalak téged erre a feladatra.
- Milyen feladatra?
- Védelmező lettél. Mostantól az a feladatod, hogy másokat megvédj a gonosz erőktől, te magad pedig soha nem halsz meg. De vannak feltételek: Nem szerethetsz bele a védelmezettedbe, mert akkor már nem fogod tudni úgy védelmezni, ahogy korábban.
Több mint hatvan év távlatából visszatekintve erre a beszélgetésre, azt hittem, hogy velem ez sosem fog előfordulni. Lézengtem a világban, védtem a gyengéket, közben kitanultam mindent, amit kellett, de egyik védelmezettemet sem lettem volna képes megszeretni. Az évek múltak, én pedig egyre magányosabb voltam. Tizenhét éves voltam, mikor megmenekültem a halál karjaiból, ez a kor pedig pont ott volt, amikor az emberek megtapasztalták a legelső szerelem varázsát. Soha nem sértettem meg segítőmet mindezzel, de egy idő után ő maga is rájött, és próbált bemutatni másik velem egykorú védelmező lányoknak, hátha segítenek nekem. Próbálkoztam, senki nem mondhatja azt, hogy nem akartam megszeretni őket, mert igenis próbáltam! De ami nem megy, azt nem kell erőltetni elven a kapcsolatunk hamar ért csúfos véget.
Egyik este a bácsikám (mivel olyan sok mindent köszönhetek neki, a családja tagjává avatott) azzal állított be, hogy új feladatot kaptam, amiért Londonba kell utaznunk. A lány nagyanyja nagyhatalmú boszorkány volt, és már csak idő kérdésén múlott, hogy belőle mikor fog előtörni a mágia. Ezért is kell védelmezni, hogy mikor felgyűlik benne ez az energia, akkor legyen mellette valaki, aki elég jó. A boszorkányok ugyanis kétféle utat választhatnak: Vagy a gonosz erőket segítik, vagy a jók csapatát erősítik. Nyilvánvaló volt a lány származásából ítélve, hogy sok mindenre viszi majd, ha végre utat enged a hatalmának. De ha egy ilyen nagy energia rossz kezekbe kerül, abból rengeteg baj adódhat.
Mikor azonban először megláttam őt, azt hittem, megfordult velem a világ. Nem egy volt azok közül, akiket segítenem kellett, mert ő maga volt a tökély apróbb szépséghibákkal. Megértettem a bizalmatlanságát másokkal szemben, de nem tudtam elfogadni, azt akartam, hogy megnyíljon nekem, pedig tisztában voltam az élete minden egyes mozzanatával, és a jövőjével is. Nem tudtam ugyan, mikor fog nála eltörni az a bizonyos mécses, de azt igen, mikor fog baj történni vele, és ott voltam, hogy elvégezzem a kötelességemet. Pokolian nehéz volt elviselni a közelségét anélkül, hogy ne tettem volna meg a lépést, mégis napról napra erősebbnek hittem magamat. A legutóbb azonban túlontúl gyenge voltam, mikor beavatott engem a gondolataiba, és nem tudtam uralkodni magamon. Megcsókoltam, pedig a törvények rám is ugyanúgy vonatkoznak, és ezzel felrúgtam mindent, amit eddig felépítettem magam körül. Mégsem bántam meg a tetteimet, mert boldoggá tett azzal, hogy viszonozta. Belevittem az én bűnös játékomba, és már nincs visszaút.
Szegény lány, mindig történik vele valami. Legutóbb egy korábban leforgatott klip miatt került bajba, amit tegnap adtak le. Mindenki erről beszélt az iskolában, a többség igaz, hogy elismerően, de páran inkább undorodva.
- Nem csodálom, hogy olyan szótlan ez a Serenity! Mi biztos nem vagyunk elég jók neki, hogy szóba álljon velünk. Persze, egy tévésztár miért is alacsonyodna le a mi szintünkre? – mondta legrosszmájúbb lány.
- Szerintem inkább csak zárkózott, velem például teljesen normális volt. Nem olyan, mint egy magától elszállt filmsztár – védte meg őt a cserfes lány, akivel a múltkor beszélgetett.
- Na persze. El is várjuk ezt tőle, vagy csak állítjuk? A szülei dúskálnak a pénzben, ő pedig mindent megkap, amit csak kér anyucitól meg apucitól. Mit gondolsz, mekkora az esélye annak, hogy ő nem ilyen?
Tovább nem figyeltem rájuk, mert végre megérkezett, szemmel láthatóan zavarban a közelségemtől. Önelégült mosoly terült szét az arcomon, amiért ilyen aranyosan viselkedett.
- Szia! – köszönt, amit viszonoztam, majd adtam egy puszit a szájára. Hallva azonban, hogy mit reagálnak a többiek minderre, úgy döntöttem, jobb nem feszegetni tovább a húrt, és okot adni nekik a pletykálódásra.
- Hogy telt a napod? – érdeklődtem, holott sejtettem, milyen borzalmas volt.
- Borzalmasan. Mikor megláttam magamat abban a klipben. Az volt az utolsó, amire a szüleim rá tudtak venni. Soha többet, semmi ilyesmit. – A lány, aki kifejtette a véleményét arról, mennyire fölényesen viselkedik szerinte Ser, elindult felénk, tekintete és aurája nem sugallt semmi jót.
- Szóval, te azt hiszed, hogy idejössz, mint a híres sztárcsemete, és átveszed az irányítást az iskolában? Miért nem maradtál a gazdag kölykök sulijában, miért jöttél ide a világ végére, mikor a szüleid mindent megadnak neked?
- Naná, mindent megadnak – keserűen felnevetett. – Vannak dolgok, amiket nem pénzen lehet megvenni, de mégis fontosak az ember életében. De ezt nem adták meg nekem, azért költöztem el tőlük.
- Persze ezt higgyem is el, ugye? – sütött a lányból a sárga irigység, amiért nem ő kapta meg a fényűző életet. De ha egy kicsit is belegondolna a dolgokba, rájönne, hogy nem minden a luxus, ha nincs meg a szeretet.
