prológus

Nagy levegőt vettem, majd utoljára körbenéztem, a rózsaszín- fehér csíkos, gyöngyházas tapétával fedett szobán, ami most a bútorokat leszámítva üresen állt. A bőröndjeim már levitettem a kocsiba, a könyveim és egyéb csecsebecséim pedig már átvitettem az új lakásba. Kicsit nyomasztó érzések uralkodtak felettem, hisz anyám neheztelése irányomba megingathatatlannak tetszett, amit nem igazán tudtam hova tenni, hisz ő is tisztában volt vele, hogy javarészt az ő hibájuk, hogy elromlott a viszonyunk.

A vállamra akasztottam, a fekete Chanel táskám, majd a Louis Vuitton bőröndöm fölkapva siettem ki a rikítóan fehér folyosóra. Minden egyes méregdrága festmény, az antik asztalkák, melyeken kristályvázákban, hatalmas csokor fehér rózsák sorakoztak, mind anyám fennkölt és magamutogató ízlését tükrözték. Mint számítottam rá, a szüleim egy elit partira voltak hivatalosak, így senki nem volt otthon, akitől elbúcsúzhassam, leszámítva az alkalmazottakat.

Kissé szűkölve néztem körül a lakásban, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem, ám igazából magam sem értettem érzéseim, hisz javarészt nyomasztó emlékek jutottak eszembe.

Kifújtam az eddig benntartott levegőt, majd beléptem a liftbe, ahol kellemes klasszikus zene szólt. A tükörbe pillantva megláttam, hogy mennyire nyúzott az arcom. Még a szokásosnál is sápadtabb voltam, amitől úgy tetszett, mintha a szeplőim kivilágítanának az arcomból, csoki-barna szemeimmel együtt. Vörös hajam kócos loknikban hullt a vállaimra, s a hátamra, szemeim alatt pedig jókora, lilás karikák éktelenkedtek, kialvatlanságom jeléül.

Ahogy kiszálltam a garázs szinten, nyomban piros Porschémhez siettem, majd az anyósülésre dobálva a cuccaim, beszálltam . Ahogy kiértem az utcára, észrevettem, hogy a hó hatalmas, kövér pelyhekben hullik, melyek a szélnek köszönhetően csillámló, fehér tündérekként hulltak alá a sötét fellegekből.

Szerencsére nem volt olyan nagy a forgalom, köszönhetően az időjárásnak, így viszonylag hamar új otthonomhoz értem, ahogy leállítottam a motort, kezdtem valami furcsán ismerős, mégis új érzést felfedezni a bensőmben. Felhúztam a csuklyám, majd felkaptam a pakkjaim, s a kocsit bezárva szálltam ki. Néhány fiatal sétált az utca túloldalán, hangosan beszélgetve, azonban őket leszámítva, szerencsére senki nem tartózkodott kint.

Hatalmasat nyeltem, majd fellestem az előttem álló, hatalmas épületre. Kissé ugyan ódzkodtam az egyedülléttől, ám nem akartam többé otthon se maradni, hisz az egyikünknek se lett volna kifizetődő, ha még több ideig megyünk egymás idegeire. Egyszerűen már képtelen voltam elviselni, hogy a saját szüleim – főleg az anyám - nem képesek olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Véget akartam vetni, mindannak a végeláthatatlan és értelmetlen vitának, amit nap, mint nap folytattunk – persze, már amikor otthon voltak.

Nem volt egyszerű döntés meghozni ezt az elhatározást, azonban muszáj volt, az évek múltával hamar rájöttem, hogy ha nem költözöm el otthonról, az csak nekem lesz rossz. Így hát, itt álltam, a kezdődő hóviharban 17 éves fejjel, egy új élet kezdetén, melynek remélhetőleg sokkal jobb lesz a vége, mint reméltem. Csak néztem továbbra is az örökösen örvénylő havat, és teljes szívemből reméltem, hogy ennek a lépésnek jó vége lesz.