Első fejezet - Az iskola

Meghoztuk az első fejezetet, remélem tetszeni fog, és írtok kritikát! :D

A vekkeróra észveszejtő sikítozására ébredtem, ami egyáltalán nem volt számomra jó érzés. Eddig mindig a lakáj keltett fel, hogy ideje lenne elkezdenem készülődni az iskolába, de soha nem kellett ilyen ricsajra ébrednem még. Dühösen fújtatva ültem fel az ágyamon, és nyomtam le a sípoló kis idegbajt okozó tárgyat. Hajnali öt volt még csak, de ha teljesen el akartam készülni, már ekkor fel kellett kelnem. Belebújtam a papucsomba, és kicsoszogtam a tökéletesen hófehér fürdőszobába. Lezuhanyoztam, megmostam a fogam, majd visszamentem a szobába, ahol már az általam gondosan előkészített ruhadarabjaim vártak. Az első iskolai napra úgy döntöttem, egy dögös, lila inget és egy egyszerű farmert veszek fel. Már előre féltem, milyen lesz, mert mikor ezt az egész dolgot kitaláltam, már akkor eldöntöttem, hogy új suliba iratkozok be. a régit meg hagyom a csudába, oda egyébként is egy csomó kényes liba jár. Most is egy művészeti iskolába fogok járni, csak épp nem az elitréteg sulijába. Nem várok sokat az emberektől, mert már annyit csalódtam bennük, hogy nincs is igazán kedvem velük beszélni. Az első csalódás akkor ért, mikor négy évesen szerettem volna eldicsekedni a szüleimnek azzal, hogy milyen szépet rajzoltam, de ők elhajtottak azzal, hogy most nem érnek rá velem foglalkozni, mutassam meg inkább a dadámnak! Azután jött az iskola, és jöttek a hazug barátok, akik szerették volna megnézni a híres Williams család villáját, később pedig együtt akartak bulizni velem, csupán tizenöt perc hírnévért. Az utolsó hónapokban már nem is beszéltem velük, csak, ha kérdeztek valamit, akkor válaszoltam, a legtöbbször elutasítóan. Mikor bejelentettem, hogy hamarosan nem fogok ebbe a suliba járni, hallottam, hogy a lányok a mosdóban arról sugdolóznak, hogy mekkora megkönnyebbülés ez nekik, hogy végre nem kell egy álszent kis ribanccal együtt tanulniuk. Mikor ezt meghallottam, azt hittem, elnevetem magam. Még hogy én vagyok egy álszent kis kurva? Akkor nem tudok semmit sem mondani rájuk, ami elég súlyos.

Hét órakor, mikor megreggeliztem, és elintéztem minden itthoni dolgomat, utoljára belenéztem a tükörbe. A változás nem volt szembeszökő, de én észrevettem. Tegnap, mikor ugyanezt tettem, még egy éretlen lány állt a tükör előtt, most azonban egy felelősségteljes felnőtt nézett vissza rám. Sok magazinban olvastam már olyanokról, akiknek túl korán kellett felnőniük, és csak most éreztem át igazán mindennek a súlyát. Ha tehetném, ismét gyermek lennék, de jobb szülőkkel. Már régen meg kellett volna tennem ezt a lépést, de ameddig a nagyanyám élt, addig nem akartam, hogy csalódjon bennem, mert ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Bezártam az ajtót, majd a garázs felé vettem az irányt, ahol már várt a piros Porschém. Az iskola egy kicsit volt csak messze onnan, ahol laktam, mégis ez volt a legközelebbi, ami nem a gazdagoknak van fenntartva. Mikor begurultam a parkolóba, egy kissé elvörösödtem, ami annak volt köszönhető, hogy szemmel láthatóan nekem volt a legjobb autóm. Az enyémhez képest még a tanároknak is rozzant tragacsuk volt, nemhogy a diákoknak. Bár nem igazán tudott érdekelni, láttam rajtuk, ahogy furcsán néznek rám, hogy vajon mit keresek én itt, ebben a középiskolában. Egyenesen a mérsékelten szépnek nevezhető ajtó felé vettem az irányt, és benyitottam. Az épület belseje hatalmas volt, de szerencsére egy tábla jelezte, merre van az igazgatói iroda. Kedves, harmincéves forma nő ült egy asztal mögött, és köszöntött, mikor beléptem.

- Szia, biztosan te vagy Serenity! – köszöntött. – Szóval úgy döntöttél, átiratkozol hozzánk. A papírjaid már megérkeztek a régi iskoládból, neked csak alá kell írnod pár hivatalos nyomtatványt, és máris elkezdheted az életedet itt. – Miközben én kitöltöttem, amit kellett, ő elkezdte olvasgatni az adataimat, és természetesen nem állta meg szó nélkül, mikor elolvasta a szüleim nevét.

- Nahát, a szüleid Blaise és Valerie Williams, a híres színészek? – érdeklődött őszintén, mire az arcom elkomorult. – Nem jöttél ki jól velük? – faggatózott, mikor épp aláírtam az utolsó nyomtatványt.

- Nem szeretnék erről beszélni – feleltem, majd felálltam, és kisétáltam az órarenddel, amit már a beszélgetés elején odaadott, a folyosóra. Örvénylő tömeg fogadott, mert mindenki az órájára sietett, tanár és diák is. Mélyen belebámultam a lapomba, így nekimentem az első utamba kerülő fiúnak.

- Bocsáss meg, véletlen volt – néztem fel a kápráztatóan fekete szemekbe.

- Semmi baj – szabadkozott. – Te ugye új vagy itt? – kérdezte meg.

- Igen. –  A továbbiakban kerültem a tekintetét, mint általában az embereknek, ez alól egyedül a nagymamám volt kivétel.

- Segítsek megtalálni a termedet? – udvariaskodott.

- Nem kell – feleltem. – Majd megtalálom. – Elsétáltam mellette, de éreztem, hogy követ mind a lépeseivel, mind a tekintetével. Nagy nehezen végre megtaláltam az első órám színhelyét, de még oda is bejött hozzám.

- Micsoda meglepetés, pontosan itt lesz óránk mindkettőnknek! – Úgy tűnt, nem adja fel egykönnyen, és továbbra is azon fáradozik, hogy engem szóra bírjon.

- Aha – morogtam. – Csodálatos…

- Ráadásul az egyetlen szabad hely mellettem van, úgyhogy akár nyugodtan le is telepedhetsz mellém.

- Inkább megvárom, mit mond a tanár – vágtam rá.

Az én „szerencsémmel” természetesen pont mellé ültetett, de legnagyobb meglepetésemre egész órán hozzám sem szólt, kivéve akkor, mikor elvette az órarendem, és tanulmányozni kezdte. Megjegyezte ugyanis, hogy minden óránk együtt van. Szorosan mellettem sétált, miközben átmentem a másik terembe. ahol a matekóra várt. Sok emberrel ellentétben nekem erősségem ez a tantárgy, de soha senki orra alá nem dörgöltem ezt a tudásomat. Mint minden más iskolai órán, ezen is meghúztam magam a leghátsó sarokban, és végig csendben maradtam.

Lassan és unalmasan telt a nap, mert ma nem volt semmi művészettel kapcsolatos tárgy, ami kikapcsolt volna. Próbáltak beszélgetni velem néhányan, és időnként válaszolgattam is a kérdéseikre, de a legtöbben, főleg, akik látták a belépőmet az iskolába, inkább csak átnéztek rajtam.

Már épp sétáltam volna kifelé a parkolóba, de még az épületben voltam, mikor valaki olyan erősen meglökött, hogy azonnal a földre kerültem, aki pedig az okozója volt, az fölém került. Közvetlenül ezután hangos robajjal ledőlt az a mennyezetet tartó gerenda, ami alatt fél perccel korábban elsétáltam. Aki pedig eddig fogva tartott, végre elengedett, és feltápászkodhattam. Mintha sejtettem volna, természetes Gabriel volt a „csodás” megmentőm. Mindenki körénk gyűlt, úgyhogy esélytelen volt, hogy gyorsan elmenekülhessek, így aztán megálltam a kör közepén, és megpróbáltam át-átnézni a tömegen, hogy mikor jön már az igazgató, hogy feloszlassa a tömeget. Szerencsémre legalább fél perc múlva ott termett, így legalább a bámészkodók eltűntek a képből.

- Jól vagy, Serenity? – kérdezte meg aggódva.

- Persze hogy jól vagyok, de sietnem kéne egy állásinterjúra… - jegyeztem volna meg, de leintett, hogy először megnéz egy orvos.

- Igazgató asszony, tényleg jól van. Még időben megláttam, hogy az oszlop leszakadni készül, így el tudtam lökni onnan. Nincs szüksége arra, hogy megvizsgálják. – Ez idő alatt én végig az arcát figyeltem, ami meggyőző arckifejezéssel nézett a beszélgetőpartnerére, aki meg is adta magát.

- Hát rendben, de ha bármi problémád van, azonnal szólj valakinek. Gabriel, te pedig kísérd el oda, ahová mennie kell.

- Rendben, tanárnő! – vigyorgott rám. Talán csak azért, mert ezen a napon megmentette az életemet, de megengedtem felé egy apró kis mosolyt, viszonzásként.

Kisétáltam az kocsimhoz, kinyitottam, és hagytam, hogy beszálljon az anyósülésre.

A munkahely, amit kiszemeltem, közvetlenül a lakásom mellett volt, egy apró kis bárban kellene pincérkednem, ha sikerülne.