Amennyire vártam az első táncórámat, annyira volt rossz érzés tudomásul venni, hogy épp a társastáncokat vették a többiek, mikor én ide bekerültem. Mint mindenféle táncot, ezt is nagyon szerettem, bár a partnerek terén mindig kifogtam azt, aki a legbénább volt. Ennek ellenére mindig is én és a párom álltunk az első sorban, köszönhetően a modellalkatomnak, ami csak úgy vonzotta a tekinteteket, így a többiekről totál elfeledkeztek. Hiába akartam én az iskolai előadásokon hátraállni, soha nem az történt, ahogy azt a gazdag színészek gyereke akarta, ellentétben azzal, amit a többiek mondtak.
Beültem a még teljesen kihalt terembe, és vártam, hogy megérkezzenek a többiek. Pár perc elteltével meg is érkezett az első tanuló, aki nem más volt, mint (sosem találtam volna ki, hogy ő is itt lesz) Gabriel Myracle. Leült mellém, fejét hanyagul a tornaterem talajgyakorlathoz használt szivacsára döntve. Reméltem, hogy legalább egy percig nem szól hozzám, de ez a remény igen hamar szertefoszlott.
- Szóval az új lány úgy döntött, beszáll a táncos csapatba. Jó döntés, remélem, lealázod a többieket – kacsintott rám. – Egyébként, ha kíváncsi vagy, épp a társastáncot vesszük. Szereted?
- Ami azt illeti, nem igazán – feleltem őszintén.
- És ennek mi az oka, ha nem zavar, hogy megkérdeztem?
- Nem, egyáltalán nem zavar. Tudod, nem olyan lány vagyok, aki véka alá rejti, mit gondol a világról. Legalábbis egy ideje biztos ilyen vagyok – megengedtem egy halvány mosolyt. – Egyszerűen nem vagyok valami társasági lény, ennyi az egész. Meg persze az is benne van, hogy mindig engem állítottak az első sorba az alakom miatt. Elegem van abból, hogy az emberek csak a külső szépet látják bennem.
- Szeretnéd, ha valaki végre a belsődre is koncentrálna? Vagy csak a belsődre? Ha elhanyagolnák, ami kívül van, és csak azt látnák, mi van benned ott legbelül?
- Igen, valami ilyesmi. De már megtanultam, hogy ez soha nem teljesülhet.
- Ne mondj ilyeneket, mert én például csak a belsődre koncentrálok.
- Haha, jó vicc. És mit gondolsz rólam?
- Maszkot viselsz. Próbálsz ridegnek és elérhetetlennek látszani mások előtt, de közben meg elkeseredetten vágysz a törődésre, a szeretetre. eltaszítasz magadtól mindenkit, aki szeretne téged, csak mert a múltadban voltak olyanok, akik kihasználtak, és így elvesztetted az emberekbe vetett hited. A múltba tekintesz, pedig a jövőd szép lenne, ha hagynád. Beszélgess az emberekkel, ne zárkózz el tőlük. Ha most megfosztod magad az élet apró örömeitől, akkor később már nem tudod visszafordítani.
- Óh – Többet nem tudtam mondani, mert minden, amit mondott, igaz volt rám. Tényleg elzárkóztam a világtól, mert becsaptak, és tényleg vágyom a szeretetre, amit úgy érzek, sosem kaphatok meg. Persze, igaza van ebben is: Nem is teszek érte. De mégis mi veszteni valóm van? Új iskola, új társak, új lehetőségek, és itt senki sem ismeri a nevem. Serenity Williams itt végre átlagos lehet. De én meg sem próbálom az átlagos tinédzserek életét élni. – Szóval barátkoznom kellene a többiekkel, esélyt adni nekik?
A következő beérkező egy nagyon kedves arcú, barna hajú lány volt. Hozzánk közel ült le, és elővett a táskájából egy üveg Nestea Vitao zöld teát, amit eperrel ízesítettek. (Bocsi, de ez a kedvencem XD) Letekerte a kupakot, és inni kezdett. Mikor befejezte, magam sem tudom miért, megszólítottam.
- Szia! Serenity vagyok – mutatkoztam be.
- Helló! Én meg Elizabeth, de a Lizt sokkal jobban szeretem. Új vagy itt? Vagy csak az én figyelmemet kerülted el?
- Nem kerültem el a figyelmed, ugyanis csak most kerültem ide egy másik suliból. Elegem lett a szüleim akaratából, és a sarkamra álltam.
- Értem. Figyi, te honnan vagy nekem ilyen ismerős? Mintha már láttalak volna valahol… - Ettől a kérdéstől rettegtem, hogy lebukom.
- Nem hiszem, hogy láttál, mert egészen eddig London másik felében éltem.
- Nem, nem személyesen gondoltam. Teljesen hasonlítasz valami filmsztárra. Talán Valerie Williams-re. Igen, pontosan olyan árnyalatú a hajad és a szemed. Mintha a fiatalkori hasonmása lennél. Nagy rajongója vagyok neki, annyira jó, amit csinál.
- Naná, csodálatos – morogtam – Éppenséggel csak a drága kicsi lányával nem törődött, miközben előremenetelt a reflektorfényben – tettem hozzá gondolatban.
- Te nem igazán rajongasz érte – mondta.
- Nem, de attól függetlenül nem zavar, hogy beszélsz róla. – Valamelyest örültem, hogy végre képes voltam kilépni a burokból, ami körbevett engem, és képes voltam normálisan viselkedni egy velem egykorúval. Ráadásul benne egy igazán közvetlen lányt ismertem meg, akivel bármilyen apróságról órákig el lehet beszélgetni. A terem lassan megtelt emberekkel, és elhangzott a csengő is, ami után két perccel a tanárnő is beért, majd becsukta maga mögött az ajtót. Az arca alapján kedves, harmincas éveiben járó, barna hajú, szép nőnek látszott. De már annyiszor láttam olyant, hogy a látszat csal, hogy nem akartam reménykedni.
- Sziasztok, srácok! – Ez a hangnem azt mutatta, hogy közel állnak egymáshoz a csoporttal, ami egyszerre jelentett számomra jót és rosszat. – Mostantól egy új lányt is köszönthetünk a mi kis csoportunkban, aki reményeim szerint jó táncos. – Akaratlanul is mosoly csúszott az arcomra arra, hogy remélhetőleg jó táncos vagyok. Nemcsak hogy jó, hanem kitűnő táncos vagyok, ezt el kell ismernem. – Párszor eltáncoljuk a legújabb táncunk koreográfiáját, majd próbálj meg becsatlakozni. A párod Gabriel lesz, mert neki nincs. Rendben lesz?
- Persze, hogy rendben lesz.
A koreográfiájuk korántsem volt számomra bonyolult, egy egyszerűbb lépésekből álló salsa volt. Ez a tánc a latin-amerikai táncokban is a legfűszeresebb, legerotikusabb volt. És az é szerencsémmel ezt a táncot pontosan azzal kell táncolnom, akihez talán a legközelebb kerültem az elmúlt napokban, akaratom ellenére. Nem akartam még közelebb lenni hozzá, főleg nem egy ilyen tüzes tánc közben. Biztos nem értené félre, mert ő ahhoz túl jó, de nem akartam kockáztatni, hogy még inkább kötődjek hozzá. A barátság tökéletesen elég, nem kell más. Miután háromszor egymás után eltáncolták előttem lassan, a tanárnő megkért, hogy álljak be én is. Nem okoztam magamnak csalódást, mert bár tényleg csak párszor láttam a koreográfiát, azonnal belelendültem, és egy-két nehezebb lépés kivételével semmit sem hibáztam.
- Ez igen!- gratulált a tanárnő. – Nagyon ügyesen táncolsz, nem tudom, mondták-e már neked.
- Persze, milliószor – válaszoltam könnyed, csevegő hangnemben. – De mindig azt mondom, hogy lehetne jobb is.
- Nem, ez tökéletes – mondta Liz, kilépve a sorból. Neked részt kellett venni valamilyen táncversenyen, biztosan onnan ismerlek! – emelte fel a hangját. Ez igaz is volt, mert miután anya felfedezte eme csodás tehetségemet, rengeteg ilyen jellegű rendezvényre hurcolt el, ahol sorra nyertem a díjakat, de én sosem hittem, hogy önmagamért. Valahogy biztos benne volt az is, hogy a szüleim híresek, és vagy lefizették a zsűrit, vagy azok tartották jó reklámnak, ha én leszek a győztes.
Boldogan léptem ki a táncteremből, ami furcsamód még a nap további részében sem szűnt meg. Mindenféle nehézség nélkül elbeszélgettem Lizzel és a barátaival, és válaszoltam is a kérdéseikre, nem engedtem el a fülem mellett azokat. Bár pár dologról a saját érdekemben nem beszéltem, ők mégis elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Még soha nem éreztem ezt az érzést, és rá kellett döbbennem, hogy titokban mindig is erre vágytam, csak szándékosan elzárkóztam előle. Ahogy Gabriel mondta, elzárkóztam előle, álarcot viseltem, amit még most sem vetettem le, csupán megszólalt egy hang az álca mögül. Egy hang, ami azt mondta, változtass magadon, hogy elfogadhasd az új életed, és hátrahagyd a régit, amennyire csak lehetséges.
Némán baktattam hazafelé a kihalt utcákon, és a gondolataimba merültem, mikor megszólított.
- Tudod Ser, kíváncsi vagyok, mikor leszel hajlandó elmondani nekik, hogy valójában kik is a szüleid. – Annyira megdöbbentem, hogy leejtettem a vállamról a divatos iskolatáskámat, és a könyveim mind kipotyogtak az útra.
- Muszáj volt megijesztened? Most szedhetem össze a cuccaim a földről - nyafogtam.
- Terelsz, megint – mondta, miközben lehajolt, hogy segítsen helyrehozni azt, ami az ő hibája.
- Nem terelek, mert tényleg megijesztettél – érveltem.
- Ez igaz, valóban megijesztettelek. De pontosan, mit mondtam, amitől megijedtél. – Összeszorítottam az ajkaimat, ami nálam az idegesség biztos jele. Amilyen átható pillantással fürkészett engem, rá kellett jönnöm, hogy nem blöfföl, tudja, amit titkolni próbáltam.
- Honnan jöttél rá? – tettem fel a kérdést, ami a legcélravezetőbb volt.
- Könnyű volt. Rengeteget hallani a Williams házaspárról. És te pont Williams vagy. Beírtam hát a keresőbe a neved, és csodák csodájára kiadta a Blaise illetve Valerie névvel együtt. Nem volt valami nehéz. De miért titkolod?
- Csak mert nem akarom, hogy tudják.
- Szóval nem akarod elmondani. Mindegy, de azért meghívhatlak egy pizzára? – Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja annyiban hagyni.
- Nem érek rá – válaszoltam.
- Ezt most csak a büszkeséged mondja, de tudom, hogy nincs semmi dolgod. – Mintha tudta volna, mit kell mondania, hogy elfogadjam a meghívást.
- Oké, meghívhatsz egy pizzára nálatok.
A hangulatos kis bárban, ahol holnap elkezdem életem első munkanapját, örömmel fogadtak engem is, Gabriel mellett. Az egyik alkalmazott, amint Gab kijelentette, mit szeretne először egy üres kis szobába terelt minket, majd elrohant azzal, hogy elkészíti a pizzánkat. Csak ketten maradtunk, aminek hatására ismét megkérdezett.
- Szóval, miért is nem szeretnéd, ha megtudnák, kik is a szüleid? – Letettem a táskámat, és úgy döntöttem, töviről hegyire elmondok neki mindent, kezdve azzal, miért nem bízok az emberekben, és miért költöztem el otthonról.
Szijjasztok! Zabie, a kegyetlen megérkezett! Bocsi, hogy eddig nem írtam, de negyon el vagyok maradva. De, nem azért vagyunk itt, hogy erről beszéljünk!
VálaszTörlésNagyon jó feji lett, bár nem olyan izgalmas, viszont felcsigázott. Kíváncsi leszek erre a beszélgetésre!
Most nem találtam hibát, szóval pirospont nektek! :D
Várom a kövit!
ÉS boldog karácsonyt utólag!