2. Bloody Moon

Sziasztok!
Meghoztam a kövi fejit, remélem elnyeri néhányatok tetszését és kapok pár kritikát!:)
Maiza

A csönd kettőnk között kezdett egyre inkább kínosabbá válni, így bekapcsoltam a rádiót, és nyomban megszólaltak Rihanna legújabb számának első taktusai. Mivel Gabriel mellettem ült, és egy szót se szólt, kezdtem már azt is elfelejteni, hogy itt van, így halkan dúdolgatni kezdtem, az ismerős dallamot.

- Szép a hangod! – jegyezte meg, mire nyomban felé kaptam a fejem. Átható tekintetétől a hideg is kirázott, és ami a legfurcsább volt, hogy jó értelemben. Úgy éreztem, a legsötétebb, legrejtegetettebb titkom is meglátja, amint szemembe fúrja éjfekete íriszeit.

- Kösz, azt hiszem… – motyogtam, majd inkább visszairányítottam figyelmem az út felé, mielőtt még nekimentem volna egy másik autónak.

- Hol tegyelek ki? – kérdeztem, mereven az útra szegezve tekintetem.

- Én a Bloody Moonba megyek, ha nem arra mész, jó, ha kiteszel itt! – jött a felelet, mire döbbenten meredtem rá, ugyanis úti célunk teljesen megegyezett.

- Nem, elviszlek, ugyanis én is oda megyek! – préseltem ki magamból a szavakat, és a kezdeti paranoiám jeléül eszembe ötlött, hogy talán ha már egész nap kitartóan koslatott utánam, a végén még a lakásomra is követni fog, ám ezt hamar elvetettem, ugyanis a nap folyamán egyszer sem ejtettem ki reménybeli munkahelyem nevét.

Kissé ugyan még mindig kétkedve fogadtam a hírt, ám szótlanul vezettem tovább, majd mikor leparkoltam, pont a bár előtt. Pár percig még ültem a kocsiban, s lehunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam. Őszintén bevallom, hogy izgultam, és nem csak azért, hogy egyáltalán összejön-e a munka, hanem, azért is, hogy a leendő munkatársaim és környezetem, ne ismerjen fel, vagy ha fel is ismer, ne akarjon hasznot húzni ebből. Fogtam a táskám, majd kiszálltam a kocsiból, teleszívtam a tüdőm a friss, jeges levegővel, majd ahogy Gabriel kiszállt, bezártam azt.

Még magamnak is rosszul esett bevallani, hogy mennyire szívdöglesztően nézett ki. Fekete haja kissé fel volt zselézve, fehér bőre pedig egészen különleges, szinte félelmet keltő kontrasztot alkotott éjfekete pillantásával és hajával. Sötét farmert viselt, mélykék inggel és rajta bőrdzsekivel. Fel nem tudtam fogni, hogy nem fagy meg, hisz én még a kötött pulcsimban és vastag, fekete szövetkabátomban is majd megfagytam.

Amint észrevette, hogy rajta legeltetem szemeim, nyomban rám pillantott, mire érthetetlen módon zavarba jöttem, majd hogy elrejtsem szederjes színben játszó arcom, sarkon fordultam, majd besétáltam a bárba.

Odabent kellemes meleg fogadott, keveredve a fenséges pizza illattal, mire gyomrom rögtön panaszos korgásba kezdett. Ekkor döbbentem rá, hogy reggeli óta nem is ettem semmit. Gabriel is belépett a nyomomban, hangosan köszönve, mire a konyhából kisietett egy barna kardigános, fekete öltönynadrágot viselő, kissé pocakos középkorú férfi. Barna szemei vígan csillogtak, míg ugyancsak barna haja sűrű csigákban pöndörödött a feje tetején.

- Gabe, hogy vagy fiam? – fogott kezet a mellettem álló sráccal, miközben boldog mosoly terült szét az arcán. – Na és, ki ez a gyönyörű teremtés? Tán nem a barátnőd? – fordult most felém, mire nyomban tiltakozni kezdtem volna, de Gabriel megelőzött.

- Ő igazából az állásinterjúra jött, Emmerich bácsi! – közölte az úrral, mire az egy bocsánatkérés után, egy asztalhoz vezetett, majd miután tiltakozásom ellenére, elküldte Gabe-et, hogy hozzon nekem pizzát, kezdetét vette az interjú, ami inkább volt baráti társalgás, mintsem igazi állásinterjú.

A srác hamar visszatért, majd leült közvetlen mellém, és figyelmesen hallgatta beszélgetésünk. Hiába nem néztem még véletlenül se felé, tudtam, hogy végig rám szegezi eszméletlenül szép szemeit, és e ténytől kissé zavarba jöttem. Hihetetlen, hogy nem teljes egy napja ismertem ezt a srácot, mégis olyan hatással volt rám a legelső perctől fogva, amit nem tudtam hova tenni, ráadásul az agyam egy elrejtett zugában, örökösen felvetődött a gondolat, miszerint nem kéne vele barátkoznom egyáltalán, hogy veszélyes rám nézve.

Szerencsére gyorsan megbeszéltük a dolgokat, és megegyeztünk, hogy hétfőn, szerdán és pénteken jövök délutánonként, mivel mára még be volt hívatva az elődöm, az aznapi délutánom még megkaptam. Hiába tiltakoztam, Mr. Myracle rám tukmált egy egész pizzát, így azzal együtt hagytam el a bárt.

Megkönnyebbülve tértem be a lakásba, átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd a kanapéra telepedve a tévét bámulva ettem meg az estebédem. Azt hittem legalább a mai napom eltelik nyugalmasan, azonban ahogy csörögni kezdett a mobilom, és a kijelzőn megpillantottam anyám nevét villogni, iszonyatosan erős késztetést éreztem, hogy kinyomjam, ám végül mégis felvettem.

- Szia, anya! – leheltem, majd visszahuppantam a kanapéra.

- Szia, kicsim! Igazából csak azért hívlak, hogy nem lenne-e kedved eljönne velem Milánóba? Donatella most adja ki a legújabb kollekcióját, és nagyon nyomatékosan közölte velem, hogy mindenképpen ott a helyünk. Persze az utána lévő partira is hivatalosak vagyunk, ezen kívül meglepetése van számodra, amit nem akartam elárulni neked, de nem bírok magammal. Azt mondta, szeretné, ha te lennél a Versace új arca. Hát nem csodálatos? – csiripelte a fülembe, teljesen felvillanyozódva, én azonban cseppet sem éreztem úgy, hogy ez olyan csodálatos lenne.

- Én igazán nem akarlak megbántani, de te is tudod, hogy abbahagytam a modellkedést! Már ezerszer átbeszéltük ezt, nem akarok többet kifutóra lépni! – válaszoltam nyomatékosan, mire csak dühödten fújtatott egyet.

Tisztában voltam vele, hogy megbántottam, de már annyiszor megvitattuk ezt az egészet, hogy tényleg képtelen voltam felfogni, miért nem érti meg végre. Többek között a modellkedés volt az egyik oka annak, hogy ennyire nem bízom senkiben. Amint megtapasztaltam, hogy mennyire kizsigerelik és kihasználják az embereket, mind a modellszakmában, és mind a show-bizniszben, kezdtem észhez térni, hogy a szüleim által felépített világ, hiába csillámporos, szinte ésszel felfoghatatlan, én mégsem kérek belőle.

Minekután elég hamar bedobtak a mélyvízbe, mondván, hogy nekem is tovább kell vinnem a szülői hozományt, a tehetséget és a hírnevet, sajnos már a gyermekkorom sem volt oly felhőtlen, melyet szerettem volna. Sokáig magántanuló voltam, hisz a tévés szereplések és a modellkedés szinte minden időm lefoglalta, aztán mikor elkezdtem kamaszodni, végre kiharcoltam, hogy rendes iskolába járhassam, hogy végre érintkezhessem olyan korombeliekkel is, akiknek átlagos életük van. Azonban, amennyire vártam, hogy végre találkozhassam velük, annál nagyobb csalódás ért, mikor megismertem őket. Egy olyan embert nem tudnék megemlíteni, aki nem azért barátkozott volna velem, hogy segítsek neki híressé válni, vagy, hogy amint jó barátok lettünk, kiteregette volna minden egyes titkom a sajtónak.

Köszönhetően ezeknek, elég hamar fel kellett nőnöm, és elég hamar elértem arra a szintre, hogy megelőzve a bajt, már saját magam tartottam távol az embereket magamtól, hisz rettegtem, hogy mi lesz, ha mindaz, amit át kellett élnem, most megismétlődik.

- Most haragszol? – törtem meg a vonal túloldaláról hallatszó metsző csendet.

- Ugyan már kincsem, hogy gondolhatsz ilyet? Én csak kissé csalódott vagyok, annyira izgatott voltam, hogy újból a reflektorfénybe kerülsz, hogy eszembe se jutott, hogy ezt te ellenzed! – válaszolta, mire csak sóhajtottam egyet. Miután kitárgyaltuk, hogy jól vagyok, és, hogy semmi érdemleges se történt, az alatt a 3 nap alatt, amit új otthonomban töltöttem, elbúcsúztunk egymástól, majd leraktuk a telefont.

Szemeim behunyva dőltem hátra a kanapén, s kezdtem el töprengeni a ma történteken. Pár óra távlatából annyira hihetetlennek látszott, mindaz, ami ma velem történt. Még mindig meghökkenéssel töltött el, hogy ha Gabriel nem lök félre, talán aznap meghalok, a rám zuhanó gerendától. Akármennyire is tartottam ellenszenvesnek, rá kellett, hogy döbbenjek, miszerint még csak meg se köszöntem a tettét. Erre a gondolatra iszonyúan elszégyelltem magam, gondolatban feljegyeztem, hogy holnap első dolgom lesz meghálálni neki, amit értem tett, amint találkozom vele.

Mivel iszonyat fáradtnak éreztem magam, gyorsan lefürödtem, majd felvéve a pizsamám, bújtam az ágyba, ahogy becsuktam szemeim, el is merültem az álmok birodalmában.

Másnap ismét az idegesítő pityegésre ébredtem, így kissé ingerülten kezdtem el hadonászni éjjeli szekrényem irányába, hogy aztán a vekkerre csapva megszüntethessem a zajt. Nyűgösen feküdtem a hátamra, és bármit megadtam volna azért, ha csak pár órával is többet alhatok, azonban ahogy eszembe jutott, hogy ma végre kezdetét veszik a táncóráim, nyomban felpattantam, majd a fürdőbe vonultam.

Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd felvettem a már előkészített fekete, batikolt farmert, egy bő, barna, fekete csíkos hosszú ujjúval. Megreggeliztem, majd bepakoltam a táskámba, melynek mérete jócskán megnőtt, köszönhetően, a táncórákra kellő ruháknak. Mikor kilestem az ablakon, meglepetten szemléltem, hogy a tájat csillogó porcukorként fedi be a friss hó, mely még most is kövér pelyhekben hullt alá a szürke fellegekből. Ennek örömére, úgy határoztam, hogy az utat az iskoláig gyalog teszem meg, így felvettem a lapossarkú fekete combcsizmám, majd az ugyancsak fekete szövetkabátom, a nyakamra tekertem még egy méregzöld sálat, s a hozzá tartozó sapkát is felvettem.

Amint kiértem az utcára, nagyokat szipákoltam a friss, jeges levegőből, mely kellően felébresztett. Izgatottan vártam már, hogy végre odaérjek, és, hogy belépve a táncterembe, nyomban táncolni is kezdjek. Ez volt az én szenvedélyem, az életem, a menedék, ahová bármikor elbújhattam, ha valami megrázó történt velem.

Amióta csak az eszem tudom, táncoltam, igaz, hogy a modell-szakma mellett nehéz volt, de majdnem mindennap szakítottam rá időt, ahhoz sosem voltam elég fáradt, hogy megfosszam magam a napi adag táncomtól. Többek között ezért is döntöttem emellett az iskola mellett, hisz amellett, hogy itt kevésbé esélyes, hogy felismerjenek, a művészeti tagozata igen sikeres, s évről évre képzi a tehetségesebbnél tehetségesebb diákokat.

Köszönhetőn a hónak, az utak igen csúszósak voltak, és mivel eléggé a gondolataimba mélyedtem, egy óvatlan lépés után a fenekem találkozott a fagyott talajjal. Mérgemben morgolódni kezdtem, és nagyot csaptam a körülöttem elterülő hóra, mire a hátam mögül egy iszonyatosan édes, mégis kissé rekedt nevetés harsant fel. Dühösen fordultam meg, és már készültem is megmondani a magamét a mögöttem álló, rajtam mulató egyénnek, azonban mikor megláttam az említett személyt, nem jött ki egy hang sem a torkomon, ugyanis a harsányan nevető alak, nem más volt, mint Gabriel Myracle.

- Ne haragudj! Csak annyira eszméletlenül aranyos voltál! – fejezte be végre a kacagást, és vígan csillogó szemekkel meredt rám, mire csak összevontam szemöldököm, és sértődött arckifejezéssel néztem rá. Még mindig kissé rötyögve jött közelebb, majd kezét felém nyújtva ajánlotta fel segítségét. Pár pillanatig még töprengtem rajta, hogy elfogadjam-e azok után, hogy kinevetett, ám mivel rájöttem, hogy egyedül elég nehézkes lenne felállni a fagyott talajról, megfogtam a kezét. Ahogy belehelyeztem apró kezem az ő hatalmas tenyerébe mintha villám cikázott volna át a testemen. Meleg kezével közre fogta enyém, mely így eltűnt benne, majd egy könnyed mozdulattal felhúzott. Így, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, végre megfigyelhettem, hogy az éjfekete szempárban ki se lehet különíteni szembogarát.

- Köszönöm! – hálálkodtam halkan, s elhúztam kezem, mire egy percig mintha csalódottságot fedeztem volna fel arcán, aztán újból vigyor terült szét rajta.

- Szívesen! – felelte, mire ismét útnak indultam, abban a reményben, hogy ennyivel le is zavartuk a beszélgetést, s zavartalanul folytathatom utam, ő azonban úgy látszik nem így gondolta, mivel mellém szegődött.

- Én azt is meg szeretném köszönni, hogy tegnap félrelöktél! Igazán nagyon hálás vagyok! – nyögtem ki végül, rálesve.

- Mint az előbb is mondtam: Szívesen! – ismételte magát mosolyogva, mire megdöbbenésemre én is viszonoztam mosolyát, és csendben meneteltünk tovább a szállingózó hóban.